A CD címe (Drum Together) nem véletlenül utal az 1969-es Beatles-album, az Abbey Road sikerszámára (Come Together): az ütős repertoár régóta félhivatalos átkelőhelyként szolgál a "komoly" és "könnyű" műfaj egymással hadban álló birodalmainak határán.Akortárs zene eszközei a lemezen megszólaló művek közül kettőben erőteljesen vegyülnek a dzsessz és a poprock stílusjegyeivel. A nürnbergi születésű Peter Sadlo (1962) azonban más tekintetben is a kézfogások és a hídverés jegyében állította össze a műsort: a megszólaló hat szám öt világrészt jár be, némelyikben eltérő földrajzi tájak zenekultúrái keverednek. Sőt még a közreműködők listáját böngészve is tudatosságra kell gondolnunk: nem lehet véletlen, hogy a hét muzsikus közül csak kettő német, a többiek sorában azonban chilei éppúgy akad, mint kínai vagy ausztrál, nyugat-afrikai éppúgy, mint magyar. Netán a world music néven divatozó, főként giccset gyártó, álintellektuális szórakoztatózenei eklektika újabb termékével állunk szemben? - kérdezheti gyanakodva az olvasó. Erről szerencsére szó sincs.
A szerzők közül ketten a 20. századi
kortárs zene
immár eltávozott nagyjait képviselik (megkockáztathatnánk: klasszikusait, ám ez a szó aligha fog valaha is illeni az amerikai kísérletező, John Cage vagy a tavaly elhunyt görög Iannis Xenakis művészetére). Egy harmadik alkotó, a hetvenkét esztendős, japán Minoru Miki az ismert és elismert, jó nevű öregek képviselője, a középgeneráció tehetségét reprezentálja Matthias Schmitt (1958) egy darabja, ami pedig a további két kompozíciót illeti, ezek esetében úgy látszik, Peter Sadlo sem vonhatta ki magát az ütőegyüttesek háza táján világszerte uralkodó divat hatása alól: e két opus a csoport egy-egy tagjának alkotása.
Az utóbbiakat nem venném túl komolyan, s főként nem ítélkeznék esetükben azzal a homlokráncoló, akadémikus szigorral, melyet a diplomás zeneszerzők partitúrái számára tartogat a kritika. Az ütőhangszeres játék nehéz fizikai munka, veszélyes üzem, nem csoda, hogy az ütősöknek olykor eljár a kezük: hirtelen felindulásból néha elkövetnek egy darabot. Ami a dolog instrumentális részét illeti: ki tudná, ha nem ők, hogy mi az, ami hangszerszerű és hatásosan szól? Csak hát a szerkezet, a dramaturgia, az eredetiség, az ízlés... Az ausztrál Dean Wilmington (1969) dolgozata (Heat) nem mentes attól az enyhén giccsveszélyes, naturalisztikus egzotizmustól, amely manapság sok ütős darab szerzőjét tereli a felszínesség tévútjára. Kissé idegenforgalmi ízű itt az ősi ausztrál fúvós óriáshangszer, a didgeridoo szerepeltetése. Nem sikerült mélységre vagy magvasabb tartalmakra lelnem Nandor Weisz (vagyis Weisz Nándor, a Nemzeti Filharmonikusok 24 esztendős tagja) Improvisation Latino című opusában sem. Azt hiszem, mindkét mű lényege
az ütős játék kínálta zsigeri örömök
felszabadult kiélése, s alighanem ezzel függ össze, hogy a lemez műsorán épp e két műben figyelhető meg a könnyűzenei ritmika (Wilmingtonnál a dzsessz és a pop-rock, Weisznél a szamba) erőteljes hatása.
Matthias Schmitt munkája, a Ghanaia érdekesen s főként vonzón elegyíti a modern kortárs zene és a tradicionális afrikai dobkultúrák eszközeit és kifejezésvilágát. Szintén jelen van a feldolgozott hagyomány Minoru Miki kompozíciójában: a Marimba Spiritual szuggesztív zene, sőt tartalmaz kifejezetten mágikus pillanatokat is. Kiválóan alkalmas arra, hogy előadásakor megmutatkozzék az együttes tagjainak lehengerlő virtuozitása: pompás, feszesen pergő tolmácsolásban halljuk. John Cage a Third Constructiont immár hatvan éve, 1942-ben írta - különös arra gondolni, hogy ez a ma is frissen és újszerűen ható mű immár zenetörténet: előbb keletkezett, mint Bartóktól a Concerto vagy a 3. zongoraverseny. Peter Sadlo és muzsikustársai pontos, színgazdag és dinamikus előadásáról írva a recenzensnek érdemes emlékeztetnie arra, hogy e tolmácsolás tapasztalatait a magyar lemezvásárló immár háromlemeznyi ütős Cage-mű (köztük a Third Construction) könnyen hozzáférhető hazai felvételével is kiegészítheti: a Hungaroton gondozásában az Amadinda 1999-ben indította útjára Cage ütőhangszeres műveinek hanglemez-összkiadását.
Végül a Xenakis-darab, a Psappha kapcsán egy hiányérzetből támad messze vezető gondolatsor. Hallgatva Peter Sadlo
markáns és virtuóz szólóját,
felidéztem magamban egy régi koncertélményt: 1979 őszén, a Korunk Zenéje fesztivál vendégeként az akkori ütőhangszeres művészet egyik csillaga, Sylvio Gualda játszotta a darabot a Zeneakadémián olyan szuggesztivitással, amelyet huszonhárom év alatt sem lehetett elfelejteni. Nem dicsérném az egykori teljesítményt ilyen határozottan, ha csak a magam gyarló emlékezetére hagyatkozhatnék. Tanúm Kroó György, aki így írt a műről és a tolmácsolásról: "ahogy Gualda eljátszotta, megrendítő, ellenállhatatlan emberi megnyilatkozás; mű, amely lesöpri magáról a prekoncepciót, az ideológiát, a struktúrát, és minden pillanatban minden elemével kommunikál. "riási tehetség par excellence zenei megnyilatkozása egy bravúrosan anyagszerű mű keretében." Nos, ilyen delejező erő és személyesség, úgy érzem, nem jellemzi Peter Sadlo felvételét. De - s ez a lényeg - az előadást hallgatva egyre inkább hatalmába kerített az a feltételezés, mely szerint talán nem is jellemezheti. Az ütőhangszeres művek legjobbjai ugyanis minden bizonnyal többek puszta hangszín-, hangmagasság- és ritmuskonstrukcióknál. Nem csupán zenék: mélyre hatolnak a kollektív emlékezetben, ősi mágikus-kultikus szertartásokat idézve. Márpedig ezek atmoszféráját aligha lehet hangfelvételen rögzíteni: elengedhetetlen alkotóelemük a személyes jelenlét, a testi közelség - a látás éppúgy, mint a hallás. Hallani kell a dobos zihálását; találkozniuk kell a tekinteteknek, látni kell, ahogyan verejtékcseppek gördülnek végig a játékos halántékán. Ez az oka, és nem a kiváló Peter Sadlo hibája, hogy a rációból és szenvedélyből ötvözött Xenakis-opusból CD-n, úgy látszik, csak a ráció érvényesülhet.
Csengery Kristóf
(Warner-Teldec, 2001)
