No de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a szám egészen rendkívüli, szerintem a Harrison-életmű egyik csúcsa. Beatles-minőség. És bár e lemeznek Harrison mellett még számos neves közreműködője van, egy klasszissal lekörözi a mezőnyt. Ilyenkor gondolhat az ember arra, amire amúgy cseppet sem gondol szívesen: talán mégsem alaptalan az a nézet, miszerint a Beatlesszel nem említhető egy lapon más zenekar...
Harrison és kollégái - így többek közt Sting, Joe Strummer, Dr. John, Mark Knopfler, John Cale, Steve Winwood, Eric Clapton, Taj Mahal, Van Morrison, Marc Almond - jelenléte amúgy korántsem csak arról szól, hogy milyen gyümölcsöző, amikor huszonkét dal mögött huszonkét híresség sorakozik fel: ha jól látom, legalább kilencven százalékuknak már jutott szerep Holland történetében...
Az 1958-ban született angol billentyűs magánmitológiájától ugyanis éppúgy elválaszthatatlan a boogie-woogie, mint a hetvenes évek new wave mozgalma - nevezetesen 1974-ben a londoni Squeeze zenekarban tűnt fel. Ez a társaság az utolsó Velvet Underground-albumról választotta nevét, onnan a kapcsolat John Cale-lel, aki a Squeeze első producere lett. És persze előkerült a Squeeze mindkét énekese is: Chris Diffordé az album egyik leghúzósabb száma, Paul Carrack kissé lagymatag.
Holland azonban a Squeeze-ben nem igazán élhette ki a boogie-woogie iránti rajongását, így 1980-ban Jools Holland And The Millionaires, majd úgy ´90-től Jools Holland and his Rhythm & Blues Orchestra néven szervezett (ahhoz közelebb fekvő) zenekart. Mindeközben játszott George Harrisonnal, Stinggel, Eric Claptonnal, Paul Wellerrel estébé estébé; a BBC-ben zenés filmsorozatot vezetett, szóval mondom, az angol új hullámban éppoly otthonosan járt-kelt, mint a bluesban. Így eshetett meg, hogy álltak az ő big bandje rendelkezésére, szíves örömest, huszonketten. És azt kell mondanom, csupán John Cale, Marc Almond és Jamiroquai esetében érzem gyökértelennek a közösködést - Sting és Joe Strummer és Van Morrison és Eric Clapton és Mick Hucknall viszont igazán belehúzott: "feketeségük" nem is maradt el Taj Mahalétól. Az pedig különösen ritka alkalom, hogy egy olyan túlhajtott örökzöldet, amilyen az I Put A Spell On You, annyi invencióval érintsenek meg, mint ezúttal Mica Paris és David Gilmour.
Jól hallható az is, hogy Holland ügyelt rá: ebben a rhythm and bluesban a kedvét lelje valamennyi résztvevő. Belefértek új dalok és feldolgozások (Willie Dixon kettő is), folk és ska, gospel és rock ´n´ roll, tetszés szerint. Aggódnia úgysem kellett: olyan súllyal bír megszólalni a zenekara, hogy a mögül képtelenség kikandikálni.
Más kérdés, hogy Harrisonnal nincs mit tenni.
Mondhatni: mindenki egyért...
Marton László Távolodó
Warner Music, 2001
