Zene

Ültem a tévé előtt a minap, dinamikusan elszörföztem a huszadik születésnapi partiját ülő emtívi partjaiig, s a hosszadalmas közvetítés során egyszerre csak Perry Farrell bámult rám a képernyőről. Aranyszínű öltönyben, valamint Dave Navarro gitáros és Stephen Perkins dobos társaságában feszített, szóval nagyon úgy néz ki, hogy a négy évvel ezelőtti elbénázott próbálkozást követően most akkor ismét van Jane´s Addiction. Onnan kezdem.

Bennie Wallace-nak úgy sikerült több mint húsz éve az egyik legjobb tenorszaxofonosnak maradni, hogy a nagyközönség jóformán nem is tud róla. Ritkán készít lemezeket, de azokat nagyon odateszi. Először kijárta a jobb iskolákat, megfürdött az avantgárdban, Eric Dolphy, Stockhausen meg ami menő volt a hatvanas évek végén, később megtanulta a nagy öregeket Duke Ellingtontól Sonny Rollinsig. Aztán a hetvenes évek közepétől elkezdte a saját zenéjét játszani, amin furcsa módon leginkább a zongorista Thelonious Monk hatása érződik. Ennek ellenére ritkán használ a zenekaraiban zongorát, s ez lendületesebbé teszi a zenéjét. Az a típusú muzsikus, aki nem fejlődik, nincsenek korszakai, tulajdonképpen mindig ugyanazt csinálja, csak kicsit másképp.

Hogy Dalaras nevében a Yiorgost ma már rendre George-nak írják, az ne okozzon fennakadást. A jelenkori görög zene elvégre éppolyan könnyedén megközelíthető Kelet, mint Nyugat felől, és ha a jelenkori görög zenének van nemzetközi szupersztárja, akkor ez a Dalaras az, a Yiorgos vagy George keresztnevű. Az pedig ne tűnjék ellentmondásnak, hogy felénk csak egy szűkebb körben kelt izgalmi állapotot, van még, lesz is hasonló példa épp elég.

Van ez az anekdota, amelyben a brutális noise-zenekar, az Unsane gitárosát faggatják, fedje már föl, ugyan miért ez az irgalmatlan zúzás. Hát azért, így a válasz, mert zúzni annyira, de annyira jó. Helyben is vagyunk, amennyiben Iggy Pop idei lemezéhez kívánunk mottót passzítani.

"Egy színésznő csak nőket tud játszani. Én színész vagyok, úgyhogy bármit eljátszom" - mondta állítólag Whoopi Goldberg. E felvetésből kiindulva Helen Fielding távolról sem író, viszont a lehető legközelebbről írónő. Így volna ez akkor is, ha Henry Fieldingnek hívnák. A kérdés az, írástudó-e a nemi szerv. Látszólag igen, hisz jelen esetben is összefirkált vagy háromszáz oldalt. Látóköre azonban érthetően szűkös. Ismeri önmagát, tulajdonosát, azt, ami fedi, és azt, aki belé hatol: hüvelytájéki tocsogás. Ezekről a szereplőkről hallhatunk a könyvben és a belőle készült filmben is, de úgy, mintha a díszes társaság kitenne egy személyt: Bridget Jonest. Ezzel tulajdonképp nincs mit vitatkozni, mélységes sajnálatunkat fejezhetjük csak ki őiránta, aki nemhogy szégyellne hüvelyével azonosulni, de büszkén hirdeti. Ami miatt a szánalomba bosszúság vegyül, az az, hogy a Jonesok szívesen kezdik így: mi, nők. De véletlen se folytatják így: már akiknek egyetlen céljuk, hogy a férfinak, sőt a férfinemnek tessenek (vigyék őket ágyba).

Az Európába/Nyugatra utazó balkáni művész, az ő hányattatásai, fogadtatása (legtöbbször persze: idegensége, meg nem értettsége) alaptoposza a sokat próbált félsziget magánmitológiájának, miként a Balkánra felkerekedő európai/nyugati utazó (misszionárius, tudós - legtöbbször a nép, a Volk avatott kutatója -, hódító, illetőleg a leggyakrabban ezek keveréke) kalandjai és érintkezése a balkáni Volkkal az európai kultúrkör szerves része. E viszonosság persze aszimmetrikus, hiszen Európa/a Nyugat a balkáni népek kultúrájának mégiscsak alapvető vonatkoztatási pontja (mint pozitív vagy negatív utópia egyrészt, másrészt mint a módszer, a know how kútfője), míg a Nyugat számára a Balkán mégiscsak periféria lenne - ráadásul, amikor a Nyugat figyelmét a Balkánra irányítja, az esetek többségében a saját rém-, illetve vágyképeit vetíti a szerencsétlen régióra, amint azt Maria Todorova oly plasztikusan leírja híres könyvében. (Mindazonáltal azt a végkövetkeztetését, miszerint a "Balkán" teljes egészében nyugati koholmány lenne, minden politikai korrektsége dacára joggal érezhetjük némiképp apologetikusnak - természetesen a Balkán szemszögéből.)

Ha belegondolok: tipikus Alföldi-rendezés ez a Makrancos Kata. És ez voltaképpen dicséret. Aztán muszáj belegondolnom abba is, hogy miközben minden erre járó külföldinek szívem minden melegével Alföldi-előadásokat ajánlok, mert ez egy valamilyen színház, személyes kritikusi viszonyom ehhez a valamilyen színházhoz mindig ambivalens, mondhatnám úgy is: nem az én káposztám.

Ötször négy-öt felvétel, ennyi a kiállítás maga, végig is lehetne rajta egy perc alatt siklani; cigányok, környezetük, hétköznapi élethelyzetek, visszafogott, szép anyag.

Café Brasil

A név kötelez, ám mégis egy negyvenhárom éves, kétgyermekes anyával állunk szemben, úgyhogy mindenki átérezte a pillanat jelentőségét, egyszerre hatalmas szerverek fagytak le, remek árukapcsolások és újabb jegyeladási rekordok születtek.

Denis Péan: A zenekar egy Angers nevű francia kisvárosban alakult meg 1982-ben. Kezdetben nem csupán zenéltünk, hanem Lo´Jo Triban nevű közösségünkkel a művészeti ágak teljes keresztmetszetét próbáltuk képviselni. Beletartozott ebbe a cirkusz, a festészet, a filmezés, bármi, ami a tradicionális elképzelésektől távolabb esett, hiszen vadóc tinédzserekként mindenképpen a mainstream irányzatoktól eltérőt akartunk csinálni. Ráadásul Angers nagyon konzervatív város, így a begyöpösödött mentalitás ellen is fel kellett lépnünk. Kísérleteztünk a különféle zenékkel, számunkra nem létezett elsődleges francia zenei kultúra, próbáltunk minden műfajt beolvasztani. Úgy éreztük, hogy egy zenei csomópontban élünk, nálunk kereszteződnek a keleti, az afrikai és a nyugati muzsikák. Ezekből a hatásokból akartuk kikeverni azt a saját stílust, amely előtte sohasem létezett.

Magyar Narancs: 1985-ig, az első orani rai-fesztivál megrendezéséig Algériában földalatti mozgalomként működött a rai. Milyen emlékeket őriz abból az időből?

Ha jól emlékszem, a Filmmúzeumban vetítették annak idején az 1969-ben készült Szelíd motorosokat. Vagy a Puskinban. Mindegy, a belvárosból kutyagoltunk G. P. barátommal a pislákoló éjszakában, haza, a szülői házhoz, ahol még éberen matatott a nagymama, és kijózanítóan semmi, de semmi nem hasonlított a filmben látottakhoz. A rosszullét kerülgetett, mint valószínűleg mindenkit, aki először látta a hihetetlenül Kodak-kék háttér előtt csillogó motorokat a csillagos-sávos tankjukkal, amint recsegve (a hangfrekvenciát a Harley-Davidson állítólag levédette), a panoráma méretéhez képest lustán repítik utasaikat a szabadság felé. És nem a Szabadság hídon át.

"Egész beállítottságom, nemcsak a zenében, hanem minden vonatkozásban az, hogy semmit sem veszek készpénznek. Ha valamit állítanak, és az szépen hangzik, megnézem, mi mögötte a valóság. Szép szólamok, tetszetős gondolati építmények, filozófiai rendszerek általában hidegen hagynak. Egy ilyen szépen szóló dogma volt a schönbergi dodekafónia. Ebben a stílusban az oktáv ki lett iktatva. Én meg megkérdeztem saját magamtól, hogy tulajdonképpen mi értelme van ennek. Ha nem írok szeriális zenét, ha nem vagyok dodekafonista, akkor mi értelme van számomra