Zene

Makrancos Kata úszik a levegőben. Új hullámra készül a feminizmus vagy a hímsovinizmus, vagy a majd-meglátjuk-micsoda. Egyet már láttam a beígért háromból, és mondhatom: ha ilyen a férfi, nekem inkább a női cölibátus vagy a nők. És most nem Kárász Zénóról van szó, hanem az ő Petrucchiójáról. A keszthelyi Festetich-kastély parkja azonban este kilenckor is gyönyörű; kár, hogy se büfé, se vécé, csak sok puha műanyag szék meg sok szúnyog.

Csalódni fog az, aki az Orlando rendezőjének új filmjére vált jegyet a moziba. A táncos-koreográfusként indult Sally Pottert ezentúl is a kilencvenes évek elején készített Virginia Wolf-adaptációja miatt érdemes számon tartani. Az Erzsébet-kortól a XX. századig ívelő Orlando több volt, mint a megszokott, pazar kiállítású kosztümös filmek: frivol, többértelmű, szellemes anakronizmusokkal tűzdelt feminista leágazása a Greenaway és Jarman képviselte brit manierista mozgóképnek. A síró ember viszont zsánerfilm, melyben a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi melodrámáját látjuk viszont, bő multikulturális szósszal és politikailag korrekt körettel tálalva.

Avirágárusok nyughatatlan népség, nem férnek a bőrükbe, előbb-utóbb mindegyik viszi valamire, csak lássa őket doktor. Állításunk igazolásául citáljunk klasszikust: emlékeznek Elizára? A Doolittle lány. Árulta a virágot, és jött a doktor, Henry Higgins, s vele az élet nagy fordulatai.

Jaj, hogy ezek az amerikaiak mit nem mernek csinálni a történelemmel, szegénnyel! Ez engem nem érdekel. Egyszer gondoltam már rá, hogy a történelem a Mammut üzletközpontban kapható, de anyám meglátott, és orvosért küldött.

Nagyon prózai az oka, hogy a sok hangszer közül miért épp a harsona lett az övé: tizenegy éves korában, amikor az iskolában - egy furulyaféleség után - igazi hangszert kellett választania, egyszerűen ez jutott neki. "Én szaxofont akarok, ezt hajtogattam. Az nincs, mondták, csak harsona. Hát jó. Aztán beleszerettem. Eltelt harminc év, és én azóta is egyfolytában harsonázom."

Aszombat, már részemről, a Morcheeba kora esti sajtótájékoztatójával indul. Nincs benne sok köszönet. A hófehér sajtósátor, mint valami termosz, magába zárja a meleget, és ezen az igazán kellemetlen helyen nagyjából harminc ember küszködik azért, hogy a kiszabott húsz perc során odakiabálhassa kérdését az időjárástól hervadozó zenészeknek. Akik persze nem nagyon bírják komolyan venni ezt az egész béna vircsaftot. A dobozos sörébe kapaszkodó, joviális Paul Godfrey csontszáraz brit humorból ad ízelítőt (megjegyzem, pompásan), öccse, a szanaszét szívott arcú Ross csak vigyorog kifele a vastag szarukeretes szemüvege alól, a zenekar szívét-lelkét jelentő Skye Edwards pedig alig jut szóhoz - kár, mert igazán kedves jelenség. Annyi kiderül, hogy a turnécsapat tagságát korábbi előzenekaraik soraiból nyúlták le, meg hogy hőseink már korántsem pusztítják magukat olyan intenzitással, mint akár két éve; az idősebb Godfrey szabadidejében rendszeresen dídzséskedik Britannia-szerte, Skye viszont kizárólag két kisgyermekének él.

Nem tudom pontosan, mi az a papsajt, de hogy nem minden papsajt, abban egészen biztos vagyok. Már éppen elúrhodik rajtam a kevélység, hogy micsoda mázlim van nekem a jobbára találomra kiválogatott nyári színházi előadásokkal, amikor egyszer csak beüt ez a papsajthiány, pedig az előjelek nagyon is papsajtra utaltak: Vidnyánszky, Esztergom, John Gay meg Háromgarasos opera.

is elemelkedett a földtől. Tizenegy trapézművész, egy opera-énekesnő és néhány zenész szárnyai nőttek ki a szemünk láttára a Felvonulási téren felállított óriás igluban. A francia légierő, vagyis a Les Arts Sauts társulat előadásai után nyugodtan elmondhatjuk, hogy ekkora cirkusz és ilyen magnéziumeső itt még nem volt.

Az utóbbi hónapokban több könyv is jelent meg a magyar zsidóság, illetve a magyar holokauszt történetéről. Pelle János A zsidótörvények és a magyar közvélemény 1938-1944 alcímmel jelentette meg tanulmányát, és ezzel egy eddig elhanyagolt kérdést dolgozott fel. A magyar sajtóban tükröződő antiszemita korszellem feltárására még senki sem vállalkozott, holott ebből viszonylagos pontossággal eldönthető, hogy mennyiben volt népszerű az az antiszemita politika és törvénykezés, amelyet a történetírás

Az lenne csak csuda móka, ha visszasírnánk a gyilkost. Mondjuk, aki csak egyszer ölt. Előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, például egy dúsabb örökség reményében úgy intézte a dolgokat, hogy minden szereplő, uram bocsá´ a néző is azt higgye, hogy merő véletlenségből dőlt rá a közfal a nagybácsira, majd miután mesterkedései végére járt, újra fölvette a munkát, fapofát öltött, mintha nem is ő csinálta volna a bajt, bújt biztos alibi oltalmában.

Trükkös képződménye drámatörténetünknek ez a népszínmű: összeállt

Az talán túl szép volna, ha a Szigetre kijönne a lemeze, de azért melegen ajánlott majd érdeklődni, van rá egy kis esély. Bármiként is, nincs mese, kint kell lenni, hiszen soha jobbat, mint egy új zenekarba belehabarodni. Márpedig a Folkestra egy új zenekar, ugyan volt már neki három koncertje, épp befejezte a Mamikám felvételét, és ha számít, én nettó odáig lettem. Ugyanis végre arról van szó, amiről a legritkábban: üdítően, frissen, változatosan és vérprofin lett megérintve a magyar népzenei hagyomány. Semmi lihegés és mélyenszántás, hanem olyan szívderítés, amely mögött rengeteg tudás halmozódott fel.

Hallatlan előnyökkel jár, amikor megöregszik az ember; például kiveheti a részét a nosztalgiabulikból. És ha történetesen a Blood, Sweat & Tearsszel kedveskedik neki a Sziget, képes odáig ragadtatni magát, hogy azt gondolja, a nagyszínpad legjelentősebb koncertje előtt áll.