Blood, Sweat & Tears

  • m. l. t.
  • 2001. július 26.

Zene

Hallatlan előnyökkel jár, amikor megöregszik az ember; például kiveheti a részét a nosztalgiabulikból. És ha történetesen a Blood, Sweat & Tearsszel kedveskedik neki a Sziget, képes odáig ragadtatni magát, hogy azt gondolja, a nagyszínpad legjelentősebb koncertje előtt áll.
Hallatlan előnyökkel jár, amikor megöregszik az ember; például kiveheti a részét a nosztalgiabulikból. És ha történetesen a Blood, Sweat & Tearsszel kedveskedik neki a Sziget, képes odáig ragadtatni magát, hogy azt gondolja, a nagyszínpad legjelentősebb koncertje előtt áll.

A Blood, Sweat & Tears fénykora óta jó harminc év telt el. A hatvanas évek végén járunk tehát, mikor is a rockzene és a dzsessz fúziójából jeles iskola teremtődött. Blood, Sweat & Tears, Chicago, Chase; egyik jobb volt, mint a másik, tudna az öreg mesélni, sokat. Ezek a zenekarok az ellenkultúra jegyében szerveződtek Amerikában, s ilyetén módon undergroundnak nevezték őket, már legalábbis addig, amíg nem jártak messze feltűnőbb sikerrel, mint a kommerszebb pop-rock.

A Blood, Sweat & Tearst az az Al Kooper hozta össze, aki korábban Bob Dylan kísérőzenekarában billentyűzött, s aki nem sokkal az első album megjelenése után továbbállt. Én maradtam volna a helyében, hiszen az újjászerveződő Blood, Sweat & Tears pillanatokon belül a mennybe ment: második, Blood, Sweat & Tears című albumából eladtak kétmilliót, leakasztott három Grammy-díjat, továbbá három kislemeze (You´ve Made Me So Very Happy, Spinning Wheel, And When I Die) bearanyozódott. Az 1970-es Blood, Sweat & Tears 3 megismételte, de az is lehet, hogy überelte ezt a csodát: két hétig vezette az amerikai sikerlistát, és egy újabb örökzölddel (Hi-De-Ho) gazdagította az állományt.

Ez a két album elég is volt ahhoz, hogy a zenekar kitörölhetetlenné váljon minden idők csúcsai közül, David Clayton-Thomas kifinomult bikahangjával és ugyancsak áruvédjegynek tekintett fúvóskarával (megfordult benne Randy Brecker, Lew Soloff, Joe Henderson). Ami utána következett, az végül is feledhető: folyamatos átalakulás, egyre jelentéktelenebb húzások, már-már a feledésbe merülés.

De azért nincs nagy baj. Hiszen ha úgy hozza a szükség, Clayton-Thomasszal az élen újra és újra összeáll egy magát Blood, Sweat & Tearsnek nevező társulat, invenciózus és halál profi fiatalok alkotják, és szépen és frissen megidézik a legendás dalokat. Nem akarnak többet, nem akarnak mást, és ez éppen így van nagyon jól. És aki hét évvel ezelőtt hallotta őket a Szigeten, még azt is megértheti, hogy egy öreg ember miért a nagyszínpad "legjelentősebb" koncertje előtt áll.

m. l. t.Nagyszínpad, augusztus 4., 18 óra

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.