Blood, Sweat & Tears

  • m. l. t.
  • 2001. július 26.

Zene

Hallatlan előnyökkel jár, amikor megöregszik az ember; például kiveheti a részét a nosztalgiabulikból. És ha történetesen a Blood, Sweat & Tearsszel kedveskedik neki a Sziget, képes odáig ragadtatni magát, hogy azt gondolja, a nagyszínpad legjelentősebb koncertje előtt áll.
Hallatlan előnyökkel jár, amikor megöregszik az ember; például kiveheti a részét a nosztalgiabulikból. És ha történetesen a Blood, Sweat & Tearsszel kedveskedik neki a Sziget, képes odáig ragadtatni magát, hogy azt gondolja, a nagyszínpad legjelentősebb koncertje előtt áll.

A Blood, Sweat & Tears fénykora óta jó harminc év telt el. A hatvanas évek végén járunk tehát, mikor is a rockzene és a dzsessz fúziójából jeles iskola teremtődött. Blood, Sweat & Tears, Chicago, Chase; egyik jobb volt, mint a másik, tudna az öreg mesélni, sokat. Ezek a zenekarok az ellenkultúra jegyében szerveződtek Amerikában, s ilyetén módon undergroundnak nevezték őket, már legalábbis addig, amíg nem jártak messze feltűnőbb sikerrel, mint a kommerszebb pop-rock.

A Blood, Sweat & Tearst az az Al Kooper hozta össze, aki korábban Bob Dylan kísérőzenekarában billentyűzött, s aki nem sokkal az első album megjelenése után továbbállt. Én maradtam volna a helyében, hiszen az újjászerveződő Blood, Sweat & Tears pillanatokon belül a mennybe ment: második, Blood, Sweat & Tears című albumából eladtak kétmilliót, leakasztott három Grammy-díjat, továbbá három kislemeze (You´ve Made Me So Very Happy, Spinning Wheel, And When I Die) bearanyozódott. Az 1970-es Blood, Sweat & Tears 3 megismételte, de az is lehet, hogy überelte ezt a csodát: két hétig vezette az amerikai sikerlistát, és egy újabb örökzölddel (Hi-De-Ho) gazdagította az állományt.

Ez a két album elég is volt ahhoz, hogy a zenekar kitörölhetetlenné váljon minden idők csúcsai közül, David Clayton-Thomas kifinomult bikahangjával és ugyancsak áruvédjegynek tekintett fúvóskarával (megfordult benne Randy Brecker, Lew Soloff, Joe Henderson). Ami utána következett, az végül is feledhető: folyamatos átalakulás, egyre jelentéktelenebb húzások, már-már a feledésbe merülés.

De azért nincs nagy baj. Hiszen ha úgy hozza a szükség, Clayton-Thomasszal az élen újra és újra összeáll egy magát Blood, Sweat & Tearsnek nevező társulat, invenciózus és halál profi fiatalok alkotják, és szépen és frissen megidézik a legendás dalokat. Nem akarnak többet, nem akarnak mást, és ez éppen így van nagyon jól. És aki hét évvel ezelőtt hallotta őket a Szigeten, még azt is megértheti, hogy egy öreg ember miért a nagyszínpad "legjelentősebb" koncertje előtt áll.

m. l. t.Nagyszínpad, augusztus 4., 18 óra

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.