Zene

Meglehet, csak az idő múlása teszi, de mind kevésbé tudom elviselni az ifjabb koromban még oly kedves atonális zajokat: ahogy az ember érdeklődése egyre messzebb kerül az egykori vasverés-torzított ének-dobgép hármasságtól, úgy fedezi fel, hogy egészen konzervatív értelemben vett, zeneszerű zenék is vannak a világon, melyekben dallam, csaknem tradicionális, sodró ritmusok, helyenként megejtően szép vokálok lelhetők fel, azután menthetetlenül olyasféle zenéket fog hallgatni, amilyeneket például a Stereo Deluxe (nacionálé szerint német, műfajilag nu jazz, efféle) kiadó produkál immár évről évre.

Lovano ma New York legelismertebb szaxofonosa, és okkal az. Zenészcsaládban született 1952-ben, a Berklee College Of Musicban (is) tanult, játszott Chet Bakerrel, Charlie Hadennel, Aldo Romanóval, Ed Blackwell-lel. Nagyszabású életmű van mögötte, elég, ha csak a nemrég Magyarországon is járt trióval készült felvételeire gondolunk, melyben Paul Motian dobol, és Bill Frisell gitározik. Gurulós stílusa, kiváló tempóérzéke van, szeret a legjobb dobosokkal dolgozni.

Amikor a Vígszínház hatalmas színpadának mélyén feltárul egy ajtó, és a szikrázó fényben ott látjuk a két meggyilkolt asszonyt, amint a fejükre ömlik egy vödör vér - akár láttuk Tordy Géza győri Bűn és bűnhődés-rendezését, akár nem -, tudhatjuk, hogy itt egy régi-új dramaturgia működik, a külső és belső folyamatok kiragadott képeivel. Brecht és thriller, megőrizve-megszüntetve.

. .

Afesztivál ünnepszámba menő előadásokat is hozott. Ennél több nem is kell, örömmel várjuk a következőt. De vajon miért az időbeli (és lássuk be, némi tematikai) átfedés az Alternatív Színházi Szemlével? És ha már egy időben volt a kettő, miért nem oda hívták meg a képzőművészeti ihletettségű Fanny & Alexander társulat Romeo és Júliáját? A play-back szürreál-minimálszövegen és a hörgésen kívül a zenék és a zajok tisztán észlelhetők voltak. Sajnos nem nagyon láttam, mi folyik a csak mérsékelten áttetsző háló és a sötétség leple alatt, ráadásul időnként elvakított valami vadkereső lámpa. Az előadás - ha azt akarták megértetni velem, hogy nincs élet, nincs szerelem, csak a menekülés vágya - elérte a célját.

Mint arról a maga idejében (két hete: A gall kukás) beszámoltunk, nagy- számú francia film kereste fel hazánkat. Ám az egyszeri, alkalmi bemutatók után sok itt is maradt a hétköznapi forgalmazásban, sőt újabbak is várhatók. Egy szó, mint száz: invázió van vagy infláció, mindenesetre a mozizóknak inkább ok az örömre, hiszen az utóbbi esztendőkben némileg leszoktunk

Bálint Eszter tízéves volt, amikor Halász Péter korábban Kassák Stúdió néven ismert színházi társulata – és annak oszlopos tagjaként édesapja, Bálint István költő-színész-rendező és édesanyja, Kollár Mariann – 1976-ban elhagyta Magyarországot, hogy átmeneti párizsi dekkolás után New Yorkban Squat Theatre néven bevonuljon a színháztörténelembe.

Amennyiben bárki is vonattal utazik a Győri "vejvre", vagy abban a nyugdíjas helyzetben van, hogy nem kell vezetnie, az elolvashatja akár a Pesti Est különszámában, menet közben, hogy a Fényírók Fesztiválja (Another Connection, azaz another name for Mediawave) olyan alkotók találkozóhelye, akik divatoktól független, egyéni úton járnak. Akik számára a technika nem cél, hanem eszköz. (Zötty!) Akik öntörvényű filmnyelvet akarnak teremteni, éljenek bárhol a világban, kisebbségben vagy sem. (Olvashatta ezt hát bárki.)

Ajó kritikakötetek nem csupán öntörvényűleg kiválasztott műalkotásokról szóló szövegek gyűjteményei, hanem szellemi önarcképek, egy-egy sajátságos észjárás kemény sziluettű lenyomatai is. Igaz ez elsősorban akkor, ha a szerző olyan befogadó, akinél

Beszélik. Ezzel a szóval kezdődik a Láthatatlan történet hét számon át tartó Szemző-monológja.

Tibeti zene és tibeti zene között nem igazán tud különbséget tenni az európai fül, még kevésbé, mint a túlnátriumglukosztátozott (zselézett) kínai konyha és egy menő kantoni séf főztje között. Könnyű volna azt mondani egy tibeti hangról, hogy amikor megszólal a torokban, akkor világzenéről van szó, de mégsem merném sokéves tapasztalat nélkül ennek bizonyosságával áltatni a jól kiéheztetett, koncertjáró közönséget.

Ambiciózus vállalkozás Rabih Abou-Khalil, a libanoni - amúgy 1978 óta Németországban élő - lantos és komponista új albuma. A zene az arab tradíciókban, az amerikai dzsesszben és az európai klasszikus zenében gyökerezik, ennek megfelelően a nyolc új kompozíciót egy tizenkét tagú transatlantic big band szólaltatja meg.

Ha az ember váratlanul mély igazságot, saját magára vonatkoztatható üzenetet vél felfedezni mondjuk abban a sorban, hogy "nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot", legjobb gyorsan egy baráti pszichológushoz fordulnia. Mutatis mutandis: a színdarabok és alkotók-nézők viszonylatában is ez a helyzet. Hogy tehát Petr Lébl, "a cseh színház Amadeusa", a prágai Divadlo Na zábradlí (Színház a korláton) rendezője belemerült Csehov Ivanovjába, majd 34 évesen öngyilkos lett, nem teszi búcsúlevéllé az előadást. És mégsem tudok másként gondolni rá.

Kezdjük mindjárt a recenzens nehézségeivel. Az egyik lehetőség, hogy adatokat közlünk a szerzőről, ezzel segítve az olvasót az eligazodásban. Vagy zeneelméleti tudásunkat villogtatva stílusokba, kategóriákba gyömöszöljük a művet, és megmondjuk, hogy mihez képest. Esetleg költői képek, metaforák segítségével megpróbálhatjuk a lehetetlent: leírni magát a zenét.