Zene

Talán az ország legtermékenyebb újságírója az a fiatalember, aki tizenhét évesen mint a Szabadság című lap leendő korrektora, bokáig érő fehér bundában érkezik Nagyváradra, és tetemes cechet csinál a Lloyd kávéházban, francia pezsgővel itatván a törzsvendégeket, hogy aztán éjfél után túszul ott marasztva a lap tulajdonosa váltsa ki a "gróf urat", ahogy magát adresszálja. Mint a Publicisztikai írások 1. kötetéből kiderül, 1895-96-ban több száz írása jelenik meg a kisebb vidéki és fővárosi lapokban, és közel ötszáz oldalt tesz ki másfél év termése. A Publicisztikai írások 2. kötete ennél szerényebb, hiszen 1895 decembere és 1900 májusa között már csak kétszázötven oldalnyi újságcikket ír. Nagyvárad csak rövid kitérő, fél év után Pestre költözik.

A Lolita című regényéről elhíresült orosz-amerikai szerző e műve első látásra nem sok jót ígér: a felépítése éppen olyan, mint egy beavatottaknak szóló, unalmas kritikai kiadásé. A híres amerikai költő, a valóságban nem létező John Francis Shade váratlan halála előtt írt utolsó, terjedelmes versét adja közre benne megfelelő kritikai apparátussal - magyarázó jegyzetekkel, mutatóval, előszóval - dr. Charles Kinbote, a pár hónappal korábban az USA-ba érkezett tudós, akit New England-i vendégprofesszorsága idején az idős poéta megtisztelt barátságával.

8 kis kritika

Amennyiben csoportosítani szeretnénk a popipar mostanában uralkodó díváit, akkor Kylie Minogue abba a klaszterba kerülne, ahová a mindenki által ismert és csak kevesek által utált idolokat pakoltuk. Rajongótábora meglehetős és sok tekintetben igencsak markáns - ha bárki kételkedett volna ebben, akkor a múlt csütörtöki, módfelett sikeres megakoncert rögvest meggyőzhette. A Kylie iránti rajongásnak további táptalajt adhat, hogy nem holmi kezdő előadóról van szó - bár sokaknak gondot jelenthet feldolgozni azt a tényt, hogy a huszonegy évvel ezelőtt a Locomotionnel robbantó tinibálvány és a hamarosan a negyvenet is betöltő, mellrákjából frissen kigyógyult szupersztár ugyanaz az ember. Pedig hát a hang, ha kicsit erősödött, gazdagodott is, végül csak ugyanaz maradt.

Ami hőseinkkel a szemünk láttára megesik - lerohadnak Bécsben fillér nélkül (egyéb célokra fenntartott 134 euróval) egy pofára is viharvert mikrobusszal -, kétségkívül nem egy húsvéti körmenet. Sokkal inkább egy mozijelenet, szűkebb-tágabb régiónk filmkészítői mutattak is hasonló dolgokat számosat az elmúlt húsz évben (no, a talajgyökerei is meglehetnek e metódusnak, vö. Szekérrel Bécsbe; Karel Kachyna; 1966, arról de szívesen mesélnék). Tehát az alsó-európai lumpenpopuláció sokszor vicces, olykor gyomorszorító bécsi vircsaftozása úgyszólván személyes emléke a magyar mozinézőnek; pergette a mexikoplatzi Aktionmarkt előtt ujjai közt a schillinget olyan nagy színész is, mint Andorai Péter és olyan lelkes amatőr is, mint Fábry Sándor, utóbbi lökte is nyilván mellé a halandzsát. S tőle már ugrani sem kell Szőke Andrásig és Badár Sándorig, őszintén szólva meg nem mondom, hogy kiterjedt mozgóképes életművük elsodorta-e őket, khm, a császárvárosig, de lenne egy fogadásom. Végül is mindegy, csupán annyit akarunk ezzel, hogy egy nagyon is létező, voltaképpen elég zsúfolt piacon próbálja ki jó szerencséjét a Bahrtalo!.

Színművet és szakácskönyvet olvasni olykor tudathasadásos állapot. Olvasójuk eltöprenghet azon a mélyen platonikus, a valóság és az ideák között fennálló distinkción, hogy nem színpadon kellene-e látnia és hallania az egész darabot, illetve nem enni kéne mégiscsak azt a "Zöldfűszerkrémlevest / Füstöltlazac-csíkokkal"? Persze a szakácskönyvek olvasásának megannyi oka lehet. Például a lemondás aszketikus technikájának vagy az esztétikai képzelőerő végletekig tágításának a gyakorlata.

Az amszterdami Anne Frank Ház és a Zsidótörténeti Múzeum együttműködéséből született képregény rendhagyó formájú "tankönyv", amely a hozzá járó munkafüzettel a középiskolai holokausztoktatás nehézségeire próbál megoldást nyújtani - úgy tűnik, sikerrel. A kötetet Hollandiában már sikeresen integrálták a középiskolai oktatásba, s a holland diákok tízből átlagosan nyolc és fél pontra értékelték. Most Magyarország, Lengyelország és Németország iskoláin a sor.

Paul Valéry 1914-ben vetette papírra: "A tasizmus modern eszméi, 'harmóniák', mindent az egyidejű kontrasztokra alapozni, nem törődni az egymásutánisággal, a kibontakozásokkal, a tervvel - mindez jól egybevág az eszmék állapotával. Abból származik, hogy a kezdetek jelzésére - a születés állapotára - szorítkozunk. Ez a törekvés arra indít, hogy visszatérjünk a pszichofiziológiai események mentén, és megkíséreljük csakis a legkezdetibb mozzanatokat rögzíteni. - Azokat, amelyek még a fotografikus benyomásokat is megelőzik. Mindenekelőtt tehát érzékenységet kívánunk a művésztől. Szó sincs több ügyességről. Nem azért teszünk feléjük egy félfordulatot, hogy valami többet kapjunk tőlük, mint amennyit mindenki lát, hanem hogy valami kevesebbet." (Ford.: Somlyó György)

8 kis kritika

Ha egyetlen zenekarral kellene definiálni a befordulást, a szorongást és a klausztrofóbiát, egyértelműen a Portishead lenne az ideális választás: a Beth Gibbons, Geoff Barrow és Adrian Utley alkotta, Bristol környéki tengerparti városból (Portisheadből) indult társulat sötét tónusú, nyomasztó, lebegős muzsikája egyszerűen lenyűgöző és hátborzongató. Sokan még ma is a triphop teremtőinek tartják őket, pedig az 1994-es, zseniális alapműnek számító Dummy inkább új irányt mutatott a brit szaksajtó által elkeresztelt zenei irányzatnak.

Primitív, meghökkentő és hátborzongató jelenség Genesis P. Oridge, a Psychic TV aranyfogú, pink bieder fűzős, pszichopata tekintetű férfi bemondónője a színpadon - még így hatvan felé is szédítő. Nekem legalábbis tökéletesen megfelelt, miután az A38 színpadán annyi befalcolt legendát is láthattam az utóbbi időben. Lássuk be, történelmi pillanatoknak, egy mondanivalójában cseppet sem elavult, műfaji és nemi határokat egyaránt sértő, intelligensen pukkasztó, dallamos, poetikus posztpunk art-show-nak lehettünk a tanúi.

Egy film természetéből adódóan mindig kisajátítja kicsit az igazságot (aminek persze a legritkább esetben van a birtokában). Nem állít kevesebbet, mint hogy az van, amit mutatok, addig tart a világ, ameddig a kamera lát. Ami nem fért bele, az már egy másik film, másik bejárat, másik igazság. A kamera terébe, az igazságba, aminek egy mozijegy az ára, nem fér bele a holokauszt, de belefér egy holokausztsztori: a Pénzhamisítók a legjobb külföldi film lett idén az Oscaron. Nem tárgya, csupán helyszíne a pokol, mármint annak sok holokausztfilmből ismert, mozis verziója: tábor, foglyok, őrök, szögesdrót, latrina...

A recept itt hever az orrunk előtt, most tette le valaki, mindjárt felkapja egy másik, bár valószínűbb, hogy épp a kellő példányszámban sokszorosították. Korrekt munka, minden benne van: hozzávalók beárazva (tudniillik: menynyi esik le darabjáért az Örimázstól, a MAMA-tól és a nagymamától), beszerzési útmutató, sőt térkép. Mégis, már az első utasítás problematikus. Mi az, hogy "Végy egy nácit!"?