Színművet és szakácskönyvet olvasni olykor tudathasadásos állapot. Olvasójuk eltöprenghet azon a mélyen platonikus, a valóság és az ideák között fennálló distinkción, hogy nem színpadon kellene-e látnia és hallania az egész darabot, illetve nem enni kéne mégiscsak azt a "Zöldfűszerkrémlevest / Füstöltlazac-csíkokkal"? Persze a szakácskönyvek olvasásának megannyi oka lehet. Például a lemondás aszketikus technikájának vagy az esztétikai képzelőerő végletekig tágításának a gyakorlata.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy Térey János színművében a három felvonás alatt a szereplők a darab helyszínén, a Királyhágó téri White Box étteremben végigeszik az aznapi étlapot, és végigbeszélik az életüket. De az is igaz valamelyest, hogy végigbeszélik az étlapot, és végigeszik egymás életét.
Itt van az étterem tulajdonosa, nomen est omen: Győző, az igazi toptahó, minél jobban megy neki, annál antipatikusabb. Régi barátja, Donner Kálmán baleseti sebész a János-kórházból, aki belevaló rózsadombi gyerek volt, de éppen kiégett. Továbbá itt van egy-egy válófélben lévő és már el is vált feleség. Mariann, az unatkozó kozmetikus, Győző két kislányának anyja és Alma, a törtető ügyvédnő, aki nem akar gyereket, és Kálmánt sem akarja már. Valamint van egy, azaz 1 darab közös szerető, Delfin, a süllyedő opera-énekesnő. Az ő vázukat egészíti ki a meleg lakberendező, Krisztián, a savanyú operakritikus, Henrik, aki a társasági krém Marmeladovja; és a két pincér, Roland és Zsuzsi, akik még kívül vannak a körön, de félő, hogy beszippantja őket is a németvölgyi dekadencia.
Terítéken a sikeres harmincasok magánéleti válsága. Előételnek kicsorbult barátságok, tönkrement házasságok. Főételnek zátonyra futott szerelmek, hanyatlás a pályán, kiüresedés Midász-módra. Deszszertnek pedig egy nem várt hír, izgalmas kérdőjelekkel. Az Asztalizene az ő kamaraoperájuk. Duók, triók és kvartettek váltakoznak, gyakran szimultán játszódnak le a párbeszédek két asztal és a bárpult között. A szereplők mindegyikének lehet karaktere, alkata és - ami a lényegesebb - beszédmódja alapján énekhangot találni. A három felvonás allegro, andante és presto tételekre van tagolva,
szünet nélkül kell játszani,
továbbá a darabnak nem lehet eredeti zenéje, és Delfin nem énekelhet - áll a szerzői utasítások között. Maga az élet próbál morajlani az ötcsillagos fehér dobozban. (Az operadráma műfajának a magyar drámatörténetben jelentékeny előzménye Nádas Péter rituális drámatrilógiája. Egy másik lehetséges zenei metafora alapján a mű a címe szellemében Tafelmusik, azaz asztali zene, társasági összejövetelek hangszeres háttérmuzsikája. Az instrumentumok ez esetben a szereplők, és az összhangzat maga a divertimento.)
Térey ezúttal a társalgási színmű, a polgári szalondráma műfaját vette alapul (intrikák, pletykák, megcsalások - ám mindez finoman, elegánsan, azaz a lehető leggonoszabb módon tálalva), azzal a csavarral, hogy a darab hősei végig a görög tragédiák kardalainak időmértékes verselése szerint beszélnek. Ezzel a sávváltással dikciójuk folyamatosan emelkedett, s mintegy a hétköznapi, beszélt nyelv felett lebegő lesz. (T. S. Eliot fanyar verses drámája, a Koktél hatkor működik hasonlóképpen, hasonló közegben. Illetve Spiró György törekedett hasonló regiszterkeverésre a Csirkefejben, nála a nyelvi inga a szociolingvisztikai realizmus és az antik tragédiák között lengett.) Ez a kifinomult, stilizált nyelvi optika, amely egyszerre teszi idegenné és ismerőssé a megszólalásokat, nagyítóként is működik, és az olvasóval újragondoltatja, mit is érthetünk realizmuson. (Vagy a darabban szép számmal és jó találati aránnyal elhelyezett, továbbá dramaturgiailag ügyesen megjátszott Puccini-motívum alapján: milyen tud lenni az absztrakt verizmus?) Térey színdarabja ugyanis térben és időben egyaránt meghatározott.
A kétezres évek közepén vagyunk - áll a dráma elején, az instrukcióknál. Azonban a beszélgetésekből kiderül, hogy 2007 februárjában vagyunk voltaképpen. Túl vagyunk az augusztus huszadikai orkánon, melyet a dráma egyik magaslati pontjaként minden színen lévő szereplő felidéz a maga szemszögéből, hol volt akkor és miként élte át, ezzel teremtve meg egy igazi közösségi pillanat esélyét, mely oly ritka ebben a törtfehér, matt-dizájnos térben, mint Budán a trolibusz. És túl vagyunk már az őszi zavargásokon is, annak mintegy a füstje, a köde lengi be a külvilágot, mely a tudomány állása szerint valahol ott lehet a pesti utcákon, de a Királyhágó, lánykori nevén Joliot Curie tér egy igazán szélvédett hely. Adjuk is át a szót Győzőnek és Kálmánnak, a két egykori jó barátnak, akik még a Toldyból ismerik egymást, és réges-régen az Isolabellába jártak, a Batthyány térre. (Nem valószínű, hogy felfigyeltek rá, mindenesetre nem említik, hogy Petri György egyik törzshelye volt.) Aztán a társalgás egy pontján a pincérfiú is, aki pechére-szerencséjére ideális Győző-klón, bekapcsolódik.
"GYÕZÕ Pest, az a vérbő proletárvircsaft, / Szaftos pletykák, rólam, rólad: a Hegyről. / Odaát van a műveletek földje. Odaát is tudják, / Buda nem műveleti terület. KÁLMÁN Érzem az émelyítő, kis bizsergést: / Már megint. Már megint kocsikat égetnek. / Már megint telefonfülkéket borogatnak. / Már megint a fülsértő szirénavijjogás. / Már megint könnygázfelhőben úszik az utca. GYÕZÕ A White Box nem vesz róla tudomást. / Ha eltörlik a földről a fél Budapestet, / Akkor sem vesz tudomást. / Ha Pest hulla; hogyha Buda is / Csak vegetál, vegetálgat majd, / Hogyha egész Budapest siralom lesz: / A White Box akkor is ajtót nyit a vendégeinek. ROLAND (Győzőnek) Milyen év, milyen év volt. KÁLMÁN (Rolandnak) Emlékszel Pestre? Emlékszel, milyen, mikor / A 2-es végigsiklik a kettős kordon mellett?...GYÕZÕ Szóra sem érdemes ország. / Agyalágyult, szóra sem érdemesítendő / Ülnökök és elnökök / Minden időben, minden színben... KÁLMÁN Szóra sem érdemes évjárat. ROLAND Szóra sem érdemesítendő idő. (El) GYÕZÕ (fölpillant a csillárra) Szóra sem érdemes égbolt, / Szóra sem érdemes égi lakókkal, / De alatta a hangulatos Budapest."
Budán vagyunk világnézetileg, Márai modoros mondata ("Budán lakni világnézet") a kötet egyik mottója. A másik mottó Örkény klaszszikus Örök nosztalgia című apróhirdetéséből a "Sas-hegyre néző kilátással" félmondat. A két idézet arányosan sodorja egybe, a budai és a pesti irodalom egy-egy meghatározó figurájával, a Buda-jelenség ideologikus és ideológiakritikus levezetéseit.
Térey drámájának a szereplői - a fenti idézetből is kiderül - erős állításokat tesznek. Ez a mondat: "szóra sem érdemes ország" - aztán idézhető lesz külön, kontextusból kiszakítva, akár egyetértőlegesen, akár támadólag. Valahogy így: azt mondta a Térey, hogy ez egy szóra sem érdemes ország. A társalgási színmű díszletvilága és az időmértékes dikció összhangzata után ez a Térey-darabnak egy újabb eleme. Nevezzük ezt, kissé ügyetlenül, bernhardizmusnak. (Maga Térey nyilatkozatában utal is Thomas Bernhard botránydrámájára, a Heldenplatzra mint fontos olvasmányra.) Ebben a dramaturgiában a kényszeres beszéd mintegy leválik a szereplőkről, és önálló életet kezd élni. A nyelv amolyan bumerángként messzire száll, nagyot üt valahol, aztán kecsesen és elegánsan visszarepül.
Térey darabjában hemzsegnek a különböző kulturális és szociális kódok. Például Kálmán, aki kényszeresen igyekszik legitimálni önmagát vagy megtépett imázsát, bár a kettő mintha egy lenne, hangsúlyozza, hogy a Kálvin téren konfirmált, nem akármilyen református bika tehát ő. Később Antall József elhíresült szavaival bizonygatja: "Majd / Alámerülök, és kibekkelem." Meghatározó, hogy ki milyen helyekre jár, ki mit fogyaszt, hol lakik, de az is azért, hogy honnan jött. Pontosabban ebben az identitásban a habitus, a viselkedés a fő elv. A felhalmozott tőkét milyen kulturális tárgyakkal lehet reprezentálni? Firenzei hétvégével, Otto Dix-festménnyel vagy elég hozzá egy kaviáros fügesaláta? Ezen agyal a
bohém burzsoázia,
miközben dobozba vannak zárva. Foglyai saját életüknek, hazugságuknak és élethazugságuknak. Győző, a leginkább centrumban lévő szereplő a legnagyobb fogoly: a White Box mintegy élete főműve, és ebbe a dobozba van bezárva, vagy a doboz társadalmi illúziójába, amit Győző valóságnak hisz. A szereplők nyelvi és társadalmi bábok (a könyv borítóján található Kovalik Balázs-fénykép figurái ezt nyomasztó bájjal testesítik meg), akiket kényszerek mozgatnak. Nyelvi imitációk, akik között hús-vér interakció nem is nagyon történik, miközben állandóan hús-vér dolgokról van szó. De azért csak szó van róluk, mert ebben a drámában, ahogy a szerző mondja, csak a steak lehet véres. A stilizációt, amely az egész dráma princípiuma - ebben a tekintetben mindenképp megemlítendő Térey személyes kedvence, a zsenialitásában zseniális Szomory Dezső zenei stílusművészete - belengi a naturalizmus szaga, szagaromája. Az asztali zene szólamaiba a tányérok és eszcájgok csörömpölése is beletartozik.
Térey darabja színpadképesebb vállalkozás, mint a monumentalitásában játszhatatlan Nibelung-lakópark volt. Az Aegon-díjat annak érvelése alapján Térey a drámaköltői pályaívre is kapta, amely egyre színpadszerűbb darabokban manifesztálódik. Húzások nélkül a 187 oldal némiképpen még hosszú, és vannak pontok, ahol az aktuálisan összeverődött társalgás már automatikusnak, sőt unalmasnak hat, és már csak a nyelvi perpetuum mobile; a figurákat Térey nagy és eredeti költészete tolja ide-oda. A fogalmi sűrítések, a lestrapált metaforák újraélesítése, váratlan kihagyások és feszes, izmos névalkotások ritmikus váltakoztatása - néhány eszköz, amely létrehozza az Asztalizene nyelvi világát. Azt a nyelvi világot, amely természetéből adódóan művi, mesterkélt és idegen világ. S amelynek szereplői éppen idegenségükben ismerősek. Az Asztalizene egyszerre könyvdráma, melynek ideális, primer befogadása az olvasás; és egy nagy koncentrációt, valamint komoly rendezői jelenlétet igénylő, összességében színre vihető és előadható darab szövegkönyve.
Térey "jéghideg antropológiájában" (Radnóti Sándor) a bábfigurák számára a sajátságos feloldozás csakis kívülről jöhet, és nem az emberi tartományból, azt ugyanis ők maguk ignorálják permanensen. A végén elkezd esni a hó, tiszta, nagy pelyhekben hull, és talán Ottlik Gézát, a Budaság másik nagy (s Márainál eredetibb) létfilozófusát is idézi ez a megváltó, a megváltás illúzióját, reményét keltő havazást. "Az ember csináljon tabula rasát" - Kálmán a fehér tér megannyi szereplője helyett is mondja ezt. És ugyan az utolsó jelenetek egyikében Roland, a fizetőpincér letörli a tábláról a heti menüt, az igazi üres tábla, tiszta lap lehetetlen számukra.
Ám a természet, ezúttal is, fenséges és okos dramaturgnak bizonyul.
Magvető, 2008, 193 oldal, 2490 Ft
