Kylie Minogue: X Súlyos daganatos betegsége és a sikeres kezelés nyomán készítette el a mûvésznõ tizedik albumát. Tulajdonképpen kedves allúziók gyûjteménye az egész, melynek befogadása aligha okoz bárki számára nehézséget (már ha túltette magát azon, hogy egy szupersztár dívát kell hallgatnia kedvenc garázspunk vagy dubstep lemezei helyett).
A közremûködõk napjaink divatos producerei (pl. Bloodshy & Avant), akik keveset hibáznak, igaz, sok izgalmat ne várjon senki a munkáiktól. A nyitó szám (2 Hearts) kapásból egy kétéves Kish Mauve-szám újra felénekelt verziója - kellemes, lüktetõs, kissé (glam)rockos, kissé elektropopos darab, amelybõl akad még egy pár a lemezen. Tán a Speakerphone, a Like a Drug, vagy a klipesített, überfunky Wow az igazi slágerszám, habár - köztünk szólva - báj és kecs ide vagy oda, egyik se oly nagy durranás. A Sensitized pedig azzal tûnik ki a többi közül, hogy egy klasszikus, kedves Serge Gainsbourg-hangmintára épül (amit már a Renegade Soundwave és MC Solaar is felhasznált - igaz, õk azt is tudták, hogyan kell tisztességes loopot csinálni). A két leghatásosabb szerzemény viszont a néhai Banglest, sõt a Fleetwood Macet idézõ Stars, no meg a No More Rain, ami csak arra vár, hogy a pályatárs Madonna végre visszalopja magának (vagy legalább tanuljon belõle).
- minek -
EMI 2007
*** és fél
Paul Foster Brutus címû drámája a több díjjal (legutóbb a III. Budapesti Fringe Fesztiváléval) kitüntetett Radikális Szabadidõ Színház 2008-as bemutatója. Az ELTE egyetemi színpadaként mûködõ, hatéves múltra visszatekintõ társulat kellemes meglepetést nyújt - pedig nincs könnyû dolga: egy maximum középszerû színdarab takarásában kell bemutatnia Formanek Csaba rendezõnek és a színészeknek tehetségük legjavát. Végeredményben megbirkóznak a feladattal.
Foster darabjában a drámaírástól gyakorlatilag meghibbant író próbálja úgy papírra vetni Julius Caesar és Brutus történetét, hogy ezúttal semmiképp se legyen belõle gyilkosság, vagy legalább ne Caesar legyen az áldozat. Ám saját szereplõi - elméjében legalábbis, na meg a színpadon - ellenállnak, sõt rávilágítanak: ha az író megváltoztatja történetüket, megöli karakterük leglényegét is. A szereplõk - a szenátus március idusán tartott gyûléséhez közeledvén - egyre készülnek a zsarnokölésre, az író meg egyre jobban beleõrül tervének kudarcába. Nos, igen - hallottunk ennél már eredetibb, sõt akár érdekesebb történetet is, horribile dictu, mélyebb mondanivalóval is szembesültünk már színházlátogatásaink folyamán.
Ám a társulat láthatólag rengeteg munkával, koncentrált figyelemmel, erõs és tudatos rendezõi kéz alatt figyelemre méltó - bár a kelleténél hosszabb (nem is szerepel dramaturg a színlapon) - elõadást hozott létre. A színészek között olyan tehetségek csillannak fel, akikrõl egyértelmû: némi képzés után könnyedén felvennék a versenyt a "hivatásosokkal" is - ilyen például Zsugonits Enikõ Serviliája, de Kovács Dániel is remek és sokoldalú Cassiust ad. Az õ nagyjelenete, a (társulat hagyományaihoz méltó) mozgásszínházi elemekkel átszõtt monológ önmagában is érdekes. S ha nem is mindenki nyújt egyforma teljesítményt, tehetségtelen alakítás egy sem akad. És ez nem kevés.
Kovács Bálint
Sirály, május 15.
**** alá
Willem Elsschot: Sajt; Lidércfény A Gera Judit által szerkesztett Akcentusok nevû nagyszerû sorozat nálunk ismeretlen holland mûveket mutat be; Nescio tavalyi szenzációs debütálása után (lásd: Magyar Narancs, 2007. augusztus 30.) ismét egy komoly felfedezés. Elsschot - mint a Nescio - szintén álnév: az Alphonsus Josephus de Ridder névre hallgató író 1882-ben született Antwerpenben, és ott is hunyt el 1960-ban.
A kötetben található két kisregény közül az 1933-as évjáratú Sajt megõrizte frissességét, ma is remekmûnek tûnik. Mint Nesciónál, itt is a kisember áll a középpontban, és alakját itt is szelíd irónia övezi, mely csak ritkán vált át harsányabb színû szatírába. A világ kísérteties, benne a hõsnek csak nagy túlzással nevezhetõ hivatalnok, Frans Laarmans olyan elveszetten bolyong, akár Akakij Akakijevics a pétervári ködben. De orosz pályatársával ellentétben neki nem adatik meg semmiféle, még síron túli gyõzelem sem; miután a sajtnagykereskedõi pályán szükségképpen kudarcot vall, visszakullog biztonságos irodista állásába. Gyáva ember, sugallja az író, de ugyanakkor azt sem rejti véka alá, mennyire lesújtó a véleménye a Van Schoonbeke úrnál rendszeresen összegyûlõ sikeremberekrõl, ezekrõl az üres fecsegésbe merülõ alakokról, akiket Ibsen a "társadalom támaszai" névvel illetett. Vagyis Laarmans helyesen döntött, amikor lemondott asztaltársaságukról. És helyesen döntött akkor is, amikor az 1946-os Lidércfényben nem hagyja magára az Antwerpenben szerencsétlenkedõ három afgánt, hanem útikalauzul szegõdik melléjük, noha honfitársai szemében azok csak koszos niggerek.
- bánza -
Fordította Wekerle Szabolcs, Gera Judit. Gondolat, 2008, 251 oldal, 2450 Ft
*****
Kapcsolódjunk és bömböltessük 2. címmel, egy "közösségi" táncprojekt (Az ismeretlen kutatása) részeként mutatta be Hód Adrienn koreográfus legújabb groteszkjét, amelyben jó szokásához híven kigúnyolja a színpadi kliséket. A táncos gõgjét és a magánember bizonytalanságait Garai Júlia és Vass Imre érzékelteti, nemcsak mozdulatokkal, hanem szürreális párbeszédekkel és német nyelvû rémálmokkal ("Nein, Mutti, nein!!" etc.) is, miközben a közönség visítozva nevet. A szereplõk nem tudnak átélni, mert mindig kifelé tekintenek. Önreflexió, önkritika és humor a darab vezérfonala, és ez frissítõ, a sok, magát mágikussá ködösítõ bemutató között. A zenészek, Temesvári Balázs és Mizsei Zoltán eleinte csak aláfestenek, aztán beleszólnak, végül teljesen uralják a táncszínpadot, és úgy adnak koncertet a hangszernek látszó tárgyakkal (köztük egy mûkutya), hogy közben a földön fetrengenek. Tökéletesen abszurd azután, hogy elõttük a táncosok is megpróbálták utánozni a rockzenészeket. Végül láthatunk egy felvételirõl szóló komédiát, amelyben kiderül, hogy Imre lábszára alkalmatlan, és vetített feliratból tudjuk meg, hogy a bukott táncos ma már sikeres és boldog divattervezõ. Magas labda: bizony néha azt kívánom, hogy vinné el némelyiküket a divatipar.
Ezt a meccset egyébként a zenész-performerek nyerték, nem a neobalerinák, és ebbõl arra következtetek, hogy Hód Adrienn, akinek nagy erénye, hogy a kortárs kísérleti zene emblematikus figuráit színpadra viszi, manapság inkább bömböltetni, mint táncolni szeret.
- sisso -
MU Színház, május 14.
****
Russian Circles: Station Egyetlen évtized alatt egysíkúvá vált egy ígéretesen indult zenei koncepció: a post-rock mostanra néhány megkerülhetetlen zenekar és lemez epigonjainak jelzõje lett - néhány üdítõ kivétellel. Ilyen a trióból duóvá fogyott chicagói Russian Circles is, melynek sikerül erõt csempésznie a kifulladó stiláris jellemzõk közé.
A post-rock a 90-es években elsõdlegesen a rockzenei struktúrák szétzilálására törekvõ együttesek zenéjét jelölte. Semmi verze, semmi refrén, vokál is csak akkor, ha muszáj, s fõképp ambientes gitárszõnyegek. Békésen megfért a skatulyában a Mono komolyzenébe hajló pszichedéliája, a Tortoise krautrockos, elektronikus ziláltsága, az Explosions In The Sky epikus gitárjátéka. Ami akkor még útkeresés volt, mostanra a saját csapdájába esett - a post-rock is zárt klisévé vált, instrumentális, hosszú zenei onanizációkat jelöl.
2006-ban megjelent Mike Sullivan gitáros és Dave Turncrantz dobos (valamint a már kivált Colin DeKuiper bõgõs, akit most a Botch egykori tagja, Brian Cook helyettesít), és az Enter címû lemezzel bebizonyították, hogy bõven lehet még tágítani a mûfaj határait: az RC megtalálta az arany középutat a post-rock magas fekvésû gitárhangokból építkezõ pszichedéliája és a metál harsány keménysége között.
A Station zamata pedig olyan, mintha a Coldplay elkezdene metált játszani erõs Isis-hatás alatt, ének nélkül. Alig érezhetõen erõsödik a hatpercesre nyújtott nyitófelvétel, hogy aztán átússzon egy még hoszszabb folytatásba (Harper Lewis), ahol kidomborodnak a fõ jellegzetességek: szikár dob, masszív bõgõfutamok, egy kis fellélegzés után intenzív, kemény riffelés, majd egy újabb enyhe lejtõ után tempós zárás. Kevés kivétellel ezt az elvet követi az összes felvétel, így a Russian Circles is saját újításának áldozata lesz bizonyos szempontból - ami nem jelenti azt, hogy a kijelölt irány nem ad lehetõséget a nagyobb változatosságra a késõbbiekben.
H. A.
Suicide Squeeze, 2008
****
Marius von Mayenburg A csúnya címû darabját mutatták be az Új Színház stúdiójában, Szabó Máté rendezésében - sok munka lehet abban, hogy ráleljenek egy ilyen üres, semmitmondó tákolmányra. A kiindulópont ígéretes: egy ember egy napon rádöbben - mert rádöbbenti a környezete - arra, hogy olyan csúnya, hogy rossz ránézni. Ebbõl szerencsés csillagzat alatt kicsúszhat akár egy III. Richárd is, ugye.
Itt nem csúszik ki. Lette, a csúnya ember elmegy a plasztikai sebészhez, aki széppé varázsolja. És ettõl elõbb fölível, majd összeomlik az élete. A fölívelés leginkább szexuális árfolyamrobbanásban nyilvánul meg - ki hitte volna -, melynek csúcspontján egy harmincasnak látszó hetvenessel is jól megy a dolog... Egy ideig, mert aztán akkora keletje támad a megszépült pofának, hogy sorozatban gyártják. Õ meg elveszíti magát - hisz az arc az ember. Ettõl omlik össze. Illett volna legalább valami sovány darabocskát írni a kiindulópont és a végpont közé, hogy legyen min dolgozni rendezõnek és színésznek.
Az Új Színház stúdiójában van egy nagy futószalag, ez a legérdekesebb az elõadásban, mert errõl legalább arra lehet gondolni, hogy Mayenburg pont ilyesmin írja a darabjait; néhány klaviatúra egymás mellett, elõbb ezt püföli, aztán amazt, pont, mint itt a színészek: meredten néznek elõre a semmibe, és jár a kezük a billentyûzeten, mint a vihar.
Gáspár Sándor - õ Lette, a fõhõs - el tudja játszani minden külsõ segítség, smink és egyebek nélkül, hogy egyik pillanatról a másikra megszépül. És mi mindent el tudna játszani még, ha lenne hozzá szerep! Kéne neki találni egyet, nagyon jó formában van.
Pokorny Lia adja az összes nõt - a feleséget, az asszisztenst meg a harmincasnak látszó hetvenest - neki sem nagy kunszt harmincasnak látszani. Hihetetlen szõke paróka hivatott bárgyúvá tenni a figurát. És ugyancsak több szerepben színre lép még Nagy Zoltán és Almási Sándor is.
- ki -
Új Színház, május 17.
*
Moonspell: Night Eternal Van valami a kies, forró és száraz, az óceán sós szelétõl szántott Portugália levegõjében, amit talán nem is olyan nehéz megfejteni, s aminek jelenlétét legtöbben a fado mûfajának megszületésében vélik (nem kevés joggal) igazolva látni. Tény, ami tény, Portugália sosem metálzenei életének pezsgésérõl volt híres - de ebbõl a zsánerbõl a Moonspell azért valószínûleg sokaknak beugrana. Talán nekik is a sós szeles, forró satöbbi levegõ miatt sikerült, ami sokaknak nem: úgy énekelni gyakorlatilag a nevetségességig sötét dalokat, hogy senkinek ne legyen kedve röhögni tõle, sõt. Mert a végtelenül erõteljes hangú Fernando Ribeiro még a "life is meaningless"-, a "your world is dying"- és a "dreamless forever"-tematikával operáló szövegeket is úgy adja elõ, hogy az komolynak tûnjön - amihez persze hozzájárul az is, hogy az átlagos emós srácoknál nem kicsit karcosabb, hovatovább mocskosabb és gonoszabb az orgánuma.
A Night Eternal, ahogy megszokhattuk, valamivel nyugodtabb már, mint a kezdeti lemezek; de a tûz korántsem veszett még ki belõle, csak a tombolása mérséklõdött kicsinykét. Az átlagos dark metal bandákénál szinte mindenütt tempósabb a zene, amely még balladáiban is karcosabb azért a szokásos könnyfakasztó gótpróbálkozásoknál - ezúttal pedig még egy vendégénekesnõ is színesíti a palettát (a hajdani The Gathering-énekes, Anneke van Giersbergen a Scorpion Flowerben): nem találják fel vele a spanyolviaszt, de igen kellemes hallgatni.
Kovács Bálint
SPV, 2008
**** alá
Superhero Szuperhõsõrület van. A denevér/pók/egyéb komplexusát jellegzetes kezeslábasban kiélõ vagy éppenséggel a konzervatív, kék nadrág fölé piros fehérnemût húzó személyek észlelése úgyszólván mindennapos a vásznon.
Erre a trendre reagál a mûfajban szokásos humorral ez a paródia. E "megszokottság" része nyilván Leslie Nielsen rövid fellépése, úgy is mint "tartozék" v. "mûfaji követelmény" (biztosíték a nevetésre), vagy a filmipar sajátos (szín)foltja, Pamela Anderson. És itt az Airplane, a Csupasz pisztoly és más hasonló mûvek producere, David Zucker is!
Arról mesélnek, hogy a balszerencse fogalmának megtestesítõjeként tengõdõ Rick (késõbb Szitakötõember) szerelmes a suli legszebb lányába. De ez nem elég, még meg is csípi egy génkezelt szitakötõ. Nem csoda, hogy emberfeletti dolgokra lesz képes. A helyében legtöbben örülnének ennek, ám õt nyomasztja az ezzel járó felelõsség. Fõleg, hogy Homokóra, a haldokló üzletemberbõl lett gonosz tömeggyilkosságra készül lázasan. Evidens: ez munkát ad a Szitakötõembernek.
A film évtizedes (paródia)hagyományokat követ, s poénjain olykor meg is látszik az évek pora, mégis helyenként teljesen üdítõ, újszerû viccekkel találkozhatunk - kimondott mûtörténeti idõtartam-rekordnak számít például az a többperces szellentés, ami egy szentimentális szerelmi vallomás zenei aláfestéseként egyszersmind formai kísérletként is értékelhetõ.
A Superhero végül is szellemes, bár elhasznált, fáradt elemek is kerültek bele. És a szinte üres moziterem kipróbálása sem utolsó járulékos élmény.
Hevesi Kovács János
Forgalmazza a SPI
***
