A recept itt hever az orrunk előtt, most tette le valaki, mindjárt felkapja egy másik, bár valószínűbb, hogy épp a kellő példányszámban sokszorosították. Korrekt munka, minden benne van: hozzávalók beárazva (tudniillik: menynyi esik le darabjáért az Örimázstól, a MAMA-tól és a nagymamától), beszerzési útmutató, sőt térkép. Mégis, már az első utasítás problematikus. Mi az, hogy "Végy egy nácit!"?
A lefejezett kakas zömmel a második világháború alatt játszódik a mai Románia területén lévő Fogarason. Sokféle népek lakják ezt a Fogarast, egy színes közjátékban például cigányok lépnek fel, sok itt a szász, a strandon számosan törik a magyart, románok (a magyar szövegben valamiért olykor vlah - hétszentség, hogy az "oláh" kifejezés unpíszi), méla zsidók (én kettőt is számoltam) és mások. A nyitó képsorokon érettségiző fiatalok mulatsága, táncolnak épp, s parkettre perdül a címszereplő! Megtudjuk, hogy ez nagy szerencsétlenséget jelent - a szászoknak. Megtudjuk, s kell-e hitelesebb forrás, Margittay Ágitól (a nagymama szerepében), hogy nagy szerencsét jelent (csak meg kell találni a levágott fejit neki) - a magyaroknak.
Én egy szász vagyok! Nem akarnám eltúlozni, de Kennedy kismiska hozzám képest.
A hiányos termetű baromfi még néhányszor visszajátszik, amiből azon kétségkívül pozitív - ám a műértés szempontjából visszafogottan jelentékeny - információ szűrhető le, hogy a cigányok a magyarokkal (veletek, leendő kedves nézők) vannak: szerintük is csupa jót jelent, de kizárólag akkor, ha egy stanicliban kiszögezzük az ajtófélfára. Miből pedig az következik a napnál is világosabban, hogy a cigányoknak sűrű az élettapasztalatuk, lévén a maguk részéről sátorban laknak, esetleg szekéren - mintha nem is menne olyan fényesen a soruk (bár a műegész szempontjából az sem lenne perdöntő, ha kilós aranyakkal szaladgálnának). A teljes tisztánlátás érdekében e szálhoz még annyit kell fűznünk, hogy időnként tyúkhoz is van szerencsénk (onnan ismerhető fel, hogy marad a feje, bár csak azt mutatják hosszan).
A címszereplő mellett még a tárgy kap illő hangsúlyt a vásznon, noha az szerintem egy vitatható metódus, amikor a szereplők szájába adják, kiről, miről is szól a film. Nos, kérem, a 800 éve helyben tartózkodó szászokról szól - ezt egyszerűen bemondják időnként, gyakran. Hogy a 800-ból pedig miért épp erre a néhányra esett a választás, felirat tudatosítja a végén: mert az addig negyedmilliós populáció a film után következő szűk negyven esztendő alatt úgy tizenhétezresre olvadt. Kábé elkergették őket a románok, mert nácik voltak, holott nem is volt mind közülük náci, és aki náci is volt, az is jobb sorsra érdemes volt, vagy emberileg még elfogadható időben lehasadt a programról, netán a döntő pillanatban azért tudta, hol a helye (még effélék). E ponton nyílik módunk ott kézbe venni megint a receptünket, ahol elhagytuk. Miből lesz a náci, ha egy éppen érettségiző (szimbólum valamennyire, biztos, mert nagy szükség van rá egy felnőtté válásról szóló filmben) seregletből kell kiválasztani. Hát külső körülmények hatására! Beszélhetnénk ugyan az erre-arra élő népi németek (adott esetben: szászok, az egyik szimpatikusnak szánt szereplő szerint: micsoda különbség) ilyen-olyan fokú árvaságáról meg ezen árvaság igazáról, nem igazáról, de minek, ha ott van a "kisnyilas vice, aki a film után majd komcsi verőlegény lesz" szép és igaz, de leginkább prímán és sokszor bevált története. Hans-Adolf a kéményseprő fia, még az övéi is lenézik kicsit (őszerinte vérig); logikus, hogy meg sem áll a Hitlerjugendig. Jó, hogy emlegeti is sokat ezt a lenézést, mert a film arról szól amúgy, hogy négyen (a szász üzemtulajdonos fia, a zsidó mozitulajdonos lánya, a szász kéménykotró fia és a román arisztokrata lány, továbbá egy orosz hússaláta) milyen jó barátok, hovatovább nem is kis számú konstellációban lehet édes négyesük több is, mint barátság. Kéményseprőt látok, szerencsét találok, az övé eszerint az ok nélküli paranoiák polcáról vétetett le - így fel nem róható (csak annyiban, ahányszor már megvolt, tízezer felett).
A Hogyan legyünk könnyen és gyorsan, de távolról sem visszafordíthatatlanul celluloidnácik? c. népszerű kézikönyv (amely valamilyen elképzelhetetlen okból pár oldallal arrébb megtalálható sikerlistánkról lemaradt - én tévedésre gyanakszom, mindenkivel előfordul) egy másik utat is ajánl Külső hatások és ellenhatások c. fejezetében. Eszerint a náciságot elkapni is érdemes (kicsi a világ, e főesetet épp a múlt héten tárgyaltuk A testvérem egyedüli gyerek című mozidarab analízisében). Tehát érdemes vigyázni, ha környezetünkben valakin jól áll az uniformis, kicsit nem figyelünk oda, máris egy castingon találjuk magunkat, rosszabb esetben sorozáson - ha az illető pedig a legjobb barátunk (mint a mondott Hans-Adolf a másik fiúnak), akkor egyszerűen nyekk nekünk.
A feltételezett alkotói metódus tehát a következő: akarok valamit mondani az erdélyi szászokról, mielőtt még az írmagjuk is kivész, amíg még valaki is emlékszik valahol rájuk. Amíg még meg lehet nézni őket személyi rezervátumaikban. S ezen eléggé nem becsülhető tervemhez megkeresem a legmegfelelőbbnek tűnő formát. Adaptációról lévén szó, ez idáig az író programja - evvel a "felnőtté válnak gyerekeink" trippel Eginald Schlattner (több helyütt fontosnak találják megjegyezni, hogy evangélikus lelkész; létezhet is olvasat, amely szerint bele is szerkesztette magát művébe szereplőnek) éppenséggel nem vitte túlzásba a forma keresgélését.
A mindebből - engedjük meg: hasoncéllal - filmet készítő Radu Gabrea pedig e tekintetben feltétlenül hű kívánt maradni a kezébe vett nemes matériához. Õ sem vette a fáradságot, szám szerint egy szemernyit sem arra, hogy képei bármit is hozzátegyenek a szokvány "felnövünk, mert az a cintányéros cudar világ körülöttünk nem hagyja, hogy még egy kicsit gyerekek maradjunk, noha az voltaképpen remek, bár csak a felnőttek által gondtalannak hitt időtöltés" tematikához, hozzárakott hegynyi vizuális frázist.
Így műve állíthatna emléket akár az egyenlítői szórványban a tatárjárás alatt tengődő eszkimóknak is. Ugyanúgy a hajukra kenhetnék (a többiek is).
Forgalmazza a Best Hollywood
