Zene

Lynn Barber brit újságírónő kedvenc időtöltése a madárlesés. Ha erről ír, ami könnyen megeshetett volna, hisz' eredetileg erre kérte fel egy angol magazin, nyilván abból is valami személyes és érdekfeszítő kerekedik, legfeljebb nem Nick Hornby, hanem David Attenborough készít belőle filmet.

A lengyel születésű, de gyerekkorától német környezetben felnőtt (mostanság éppen Kölnben élő és alkotó) Babicz rég ismert delikvens a nemzetközi techno/house világban. A kilencvenes évek elején, még Rob Acid (továbbá Acid Warrior, Department of Dance, s valahány név a naptárban...) álcájában sikerrel aknázta ki az acid house hullámot, s teremtette meg saját legendáját.

Már ötkor ott topogok a hajón: várjuk a mai improvizatív dzsessz királyát, Ken Vandermarkot és társát, Paal Nilssen-Love-ot. Ám kiderül, hogy amerikainak se mindig jó lenni, a magyar-román schengeni határon például biztosan nem. Az amerikai követség végül közbelép, de a késés miatt már csak a koncert után lesz valamicske interjú. Nem baj, Grencsóék remek koncerttel nyitják az estet, és legalább ott vagyok a zenészek megérkezésekor: látom a backstage-ben, hogy ez már tényleg a tisztaelméjű dzsesszmuzsikusok kora.

Egyesek szerint Brooklyn metróval, mások szerint viszont a filmművészet eszközeivel közelíthető meg a legjobban. Aki az utóbbiakat választja, még nem biztos, hogy lemondott a tömegekkel való együttmozgásról, hisz a hely fotózkodásra mindig kapható szelleme csak úgy vonzza az autentikus utca- és/vagy dohányszagra vágyó filmeseket. Antoine Fuqua életművét épp az ilyen erős, autentikus, utcaszinti kipárolgások lengik körül.

Itthon mostanában sokat beszélnek a fizikai színházról. Nem firtatom, miért és miért most - a fővárosi egyetemen mindenesetre lett egy olyan szak, amit így hívnak. Leginkább valami olyasmiről lehet szó, hogy néhányan nekiálltak lebontani a hagyományos tánc- avagy mozgásszínházat és az ugyancsak hagyományos színházat elválasztó falat, bár ennek létében sem vagyok nagyon biztos, így most a nemlétében sem. Azt viszont eszembe sem jutna tagadni, hogy léteznek olyan produkciók, amelyekben a fizikum, a test nyelve nagyobb szerepet visz, mint a beszéd - akár azért, mert az előtérbe nyomul, akár azért, mert a háttérbe húzódik.

Márffy Ödön életműve első pillantásra az, aminek hirdetik: szín, fény, ragyogás. Más szóval par excellence festőiség, szakmai siker, polgári életöröm. A műkereskedelem és a szélesebb nagyközönség egyik kedvenc festője derűs és problémamentes művészként él a köztudatban, aki nem volt szélsőségesen modern, csak annyira, hogy a műkedvelő sznobizmusnak még éppen imponáljon.

Nekem ne mondja senki, hogy a világ nem változik. Gondoljunk csak vissza, mi számított az unalmas, már nem fiatal férfi legfőbb mozgóképes ismertetőjelének harminc évvel ezelőtt? Nyilván a hajháló és a zoknitartó (jó ég, mi mindenre volt képes ezekkel a rekvizitumokkal Ugo Tognazzi!).

A rendszerváltás megcáfolhatatlan eredménye, hogy a magyar turista ma már oly gyakran utazik az észak-afrikai turistadiktatúrába, mint a hetvenes években, Lelle alsóra SZOT-beutalóval. Tunéziában körülbelül ugyanekkor döntöttek az idegenforgalom fellendítéséről, és a nyitás jegyében örömmel fogadtak mindenféle stábot.

Martijn, Nik és Thijs, a három holland zenemunkás még a groningeni egyetemi évek alatt ismerkedett meg, amit hamarosan közös barkácsolás követett. Nem is bírtak leállni: az utóbbi hét évben valami elképesztő mennyiségű megjelenést produkáltak - népszerűségük pedig nőttön nőtt, többek között kis hazánkban is.

Kell-e mondanom, ez is magyar. A Daktari.

című művét rendezte meg Andrej Süerban a Kolozsvári Állami Magyar Színházban - színpadra vitte a filmet. Ennek kockázatáról maga is vall a műsorfüzetben - mi meg látjuk magunk előtt, a vendégjáték helyszínén, a Pesti Magyar Színház stúdióvá alakított színpadán.

Sok víz lefolyt azóta a Dunán, hogy az amerikai Ry Cooder és a mali Ali Farka Toure tizenhat évvel ezelőtt megjelentette a - világzene egyik mérföldköveként jegyzett - Talking Timbuktu című albumot. Azóta más világ van, immár mindenki mindenkivel, tele a padlás mali kollaborációkkal.

A Dillinger Escape Plan nem tudja, mit csináljon. Erre egyfelől a három évvel ezelőtti bizonytalan, csapongó Ire Works, másrészt az utána történő kiadóváltás utalhatott a közelmúltban. Az Option Paralysis pedig továbbra sem válaszolja meg egyértelműen a kérdést, hogy van-e keresnivalója a zenekarnak még a zenei életben, túl azon, hogy az esetleges feloszlás esetén nyilván óriási veszteség érné a színteret, hiszen arról, hogy a DEP a legveszélyesebb koncertzenekarok képzeletbeli toplistáján minimum dobogós helyezést kapna, a magyar közönség is meggyőződött két éve, amikor darabokra szedték - és ezt tessék nyugodtan szó szerint érteni - az A38-at.