Koncert - Az erő velünk volt - A Ken Vandermark-Paal Nilssen-Love-duó Budapesten

  • Végsõ Zoltán
  • 2010. április 22.

Zene

Már ötkor ott topogok a hajón: várjuk a mai improvizatív dzsessz királyát, Ken Vandermarkot és társát, Paal Nilssen-Love-ot. Ám kiderül, hogy amerikainak se mindig jó lenni, a magyar-román schengeni határon például biztosan nem. Az amerikai követség végül közbelép, de a késés miatt már csak a koncert után lesz valamicske interjú. Nem baj, Grencsóék remek koncerttel nyitják az estet, és legalább ott vagyok a zenészek megérkezésekor: látom a backstage-ben, hogy ez már tényleg a tisztaelméjű dzsesszmuzsikusok kora.

Már ötkor ott topogok a hajón: várjuk a mai improvizatív dzsessz királyát, Ken Vandermarkot és társát, Paal Nilssen-Love-ot. Ám kiderül, hogy amerikainak se mindig jó lenni, a magyar-román schengeni határon például biztosan nem. Az amerikai követség végül közbelép, de a késés miatt már csak a koncert után lesz valamicske interjú. Nem baj, Grencsóék remek koncerttel nyitják az estet, és legalább ott vagyok a zenészek megérkezésekor: látom a backstage-ben, hogy ez már tényleg a tisztaelméjű dzsesszmuzsikusok kora. A zenészek részéről egy csésze kávé a legmerészebb vállalás, de kell is a figyelem: Vandermark a Facebook-profilját igazgatja, Nilssen-Love pedig lazán melegít - valahol itt kezdődik a profizmus (magyar zenész ilyenkor gázsiról és vendéglistáról óbégat). "Persze, volt kitől tanulni" - meséli Nilssen-Love. "A szüleimnek 79 és 86 között dzsesszklubja volt: olyan hatásoknak voltam 'kitéve', mint Johnny Griffin, George Coleman, Art Blakey, Tony Oxley; mindegyikük személyes meghívottunk volt, és nagyon szerencsés vagyok, hogy gyerekként láttam, ahogy ezek a nagy zenészek társasági életet élnek. A dobot is ekkor választottam magamnak." Vandermarkot dzsesszrajongó apja gyakran vitte a bostoni klubokba, de őt a mainstream mellett az avantgárd is magával ragadta. Amikor a Vandermark 5-val készített négylemezes Free Jazz Classics-sorozatról esik szó, azért ő is a klasszikusokra hivatkozik először. "Azt hiszem, hogy a 60-as években valami megváltozott: korábban dzsesszzenészek más zenészek számait dolgozták fel, például Miles Davis Thelonious Monkét. Akkortól viszont a szerzők saját darabjaikat kezdték előadni, és nagyon ritka volt, hogy valaki például Eric Dolphyt játsszon. Azt gondoltam, annyi csodálatos szerzemény született ebben az időszakban, miért ne lehetne kortárs interpretációban újra eljátszani ezeket? Nagyszerű anyaga van Carla Bleynek, Don Cherrynek, Sonny Rollinsnak, Anthony Braxtonnak, Rashan Roland Kirknek és a többieknek. Nézzük meg, mit tudunk kezdeni ezekkel a zenékkel!"

*

Maga a koncert nagyon rövid volt, 35 perc, de a hangok mennyisége akár két "normál" előadásra is elegendő lett volna. Nem mintha ez lenne a fokmérő, de számít, ha a zenész tud gazdálkodni a rendelkezésére álló idővel meg az energiával, és pontosan képes belőni, hogy az adott környezetben hogyan és mit kell játszani. A Vandermark-Nilssen-Love-duónak anyanyelve a dzsessz, készségszinten folytatják párbeszédüket a színpadon. Amikor megemlítem, hogy a baritonszaxofonon elhangzott egyik motívum határozottan emlékeztetett a Summertime témájára, azt válaszolják, hogy csakis a véletlen műve lehetett. Ebben a két zseniális zenészben ott munkálkodik a teljes dzsessztörténelem, amiből személyükön keresztül - természetesen nem akaratukon kívül - a pillanatok alatt változó helyzetekben korántsem előre megtervezett módon épül fel ez a jellegzetesen mai zene. Előadásuk brutális ereje megszédítette a közönséget, még a koncert szponzorának partijára várakozó céges munkatársak közül is tombolni kezdtek néhányan. Peter Brötzmannt, a free dzsessz apostolát emlegetem, akit saját szavai szerint a közönség reakciója egyáltalán nem befolyásol. "Amikor bemész a terembe, és érzed, hogy nincs energia, akkor kétszer olyan nehéz játszani. Ma éreztük ezt az energiát, közös hullámhosszra kerültünk a közönséggel. Peter valószínűleg arról beszél, hogy a közönség nem határozhatja meg az esztétikai és kreatív választásainkat. Ez csak rajtunk, a zenészeken múlik. Mi a színpadon alkotni és kitalálni próbálunk valamit; ha a közönség itt van velünk, akkor jó, de ha nem, mi akkor is elérjük, amit akarunk. Ma érezhető volt, hogy a közönség szerette, amit csináltunk" - mondják. Egyébként éppen Brötzmann Chicago Tentetjében volt először lehetősége Vandermarknak nagyobb formációra komponálni. Majd megalapította a Territory Bandet, és így jutott el a tavalyi év egyik legkülönlegesebb projektjéig, a tízlemezes kiadványon Krakkóban megjelent Resonance-ig. A zenekari felállást ugyanakkor sok tényező határozza meg: "A koncepció nemcsak annak a kérdése, hogy hány ember játszik, hanem annak is, hogy milyen a megírt anyag, hogyan van megírva, kik és milyen zenészek a többiek."

Vandermark egy ponton olyan hangokat csalt ki szaxofonjából, amire rajta kívül más talán nem képes. Valószínűleg a hely inspirálta a hajókürt búgását imitáló, körlégzéses, öblös, majd a késleltetett zengetőeffektet utánzó hangot. "Természetesen voltak tanáraim - mondja -, de nagyon rövid ideig. Mindazt, ami zeneileg engem izgat, saját magamnak kellett felfedeznem. Próbálgattam, hallgattam Charlie Parkert, láttam, ahogy Brötzmann és Joe McPhee játszik, és igyekeztem kitalálni, hogy csinálhatják. Úgy tanulsz, ha kísérletezel, hallgatod a zenét, és nézed, mások hogyan játszanak. Persze tanulhatod egyetemen is ezeket a dolgokat, de szerintem nincs idő az iskolára."

Megkapó ez a hozzáállás, az avantgárd dzsesszt mégis gyakran félreértik anélkül, hogy hajlandóak volnának kicsit ismerkedni vele. Vandermark is érzi ezt a kettősséget, és komolyan gondolkozik a kérdésen: "Azt hiszem, néha félreértés van a zenénk fogadtatása körül. Ha azt mondod, avantgárd dzsessz, akkor sokan azt hiszik, hogy ez valami furcsa dolog. Ezért kétszer olyan keményen kell küzdenünk, mert él az a prekoncepció, hogy ezt a zenét nagyon nehéz megérteni, mert túl akadémikus vagy intellektuális. És azt hiszem, hogy ez nagy szégyen, mert a zene csak az emberekért van, és illeszkednie kell a társadalomba vagy bármilyen más közösségbe."

A38 hajó, április 17.

Neked ajánljuk