film - PÁRTERÁPIA

Nekem ne mondja senki, hogy a világ nem változik. Gondoljunk csak vissza, mi számított az unalmas, már nem fiatal férfi legfőbb mozgóképes ismertetőjelének harminc évvel ezelőtt? Nyilván a hajháló és a zoknitartó (jó ég, mi mindenre volt képes ezekkel a rekvizitumokkal Ugo Tognazzi!).

Nekem ne mondja senki, hogy a világ nem változik. Gondoljunk csak vissza, mi számított az unalmas, már nem fiatal férfi legfõbb mozgóképes ismertetõjelének harminc évvel ezelõtt? Nyilván a hajháló és a zoknitartó (jó ég, mi mindenre volt képes ezekkel a rekvizitumokkal Ugo Tognazzi!). Még régebben a bajuszkötõ és a hálósapka. Olyan ez, mint a digitális képrögzítés megjelenése a hétköznapokban: vizsgált mûalkotásunk egy orrtapasszal és nõi ágon egy fogvédõvel nyit, melybõl menten világos: módfelett unalmas népekhez lesz szerencsénk.

Ám a mozi tipikusan az a hely, ahol a legunalmasabb népek is izgalmasak lehetnek (úgy másfél és hét óra közti hosszban). Nem Ingmar Bergman vagy Tarr Béla munkásságára gondolok, hanem arra, hogy a vetítõteremben sötét van, s könnyen összecserélhetik õket valaki másokkal - hisz' másnak egészen biztosan izgalmasabb az élete, mást ne mondjunk, nem visel horkolás ellen orrtapaszt. A legnagyobb baja persze az efféle félreértéseken alapuló komédiácskáknak, hogy csak egyféleképpen folytatódhatnak: kergetõzéssel, ami ugye kábé a Megöntözött öntözõ óta egyidõs az intézménnyel. Nos, jelen kiszerelés tulajdonképpen megállná a helyét a tolongásban, szuburbán unalmasék New York-i fogócskája Mark Walberg társaságában olyan kipróbált bútordarabok elõl, mint Ray Liotta vagy William Fichtner kis híján szórakoztató is, de inkább nem az: leginkább a film idiotisztikus gügyögése miatt. Pendrive= dugiluki, milyen? Örömünkre azonban csak egyéjszakás kalandról van szó, utána hõseinkkel együtt húzhatunk mi is az unalmasba.

Forgalmazza az InterCom

** és fél