A tér egyszerre szûkös és tágas: Carmencita Brojboiu díszlete és jelmezei hatásosak - ahogy az egész elõadás is az. A színészi játék hatásra hegyezett, a világítás ugyancsak: vörös, kék, sárga fejfények válnak fénygolyókká, a mozgás, a beszéd szintén figyelemre méltó.
A haldokló Agnest Pethõ Anikó játssza, és az õ alakításába csak nagyritkán zavar bele a hatásvadászat: beleszürkül a magányos halálba. A másik jó alakítás az Annát játszó Varga Csilláé; a filmet idézõ gesztusai legalább nincsenek túlreflektálva. A Mariát játszó Kézdi Imola és a Karint játszó Kató Emõke a darabbéli és a valódi rendezõ kérésére gyakran szakítják ki figurájukat a színházi (vagy filmes) valóságból, és ez szaggatottá és némileg mesterkéltté teszi játékukat. Akárcsak Bogdán Zsoltét a többszörös szerep- és alakváltás, amely hamarosan már önmagát, vagyis az aktust helyezi elõtérbe, és nem a funkcióját. Bogdán szükségképpen kapja elõ jól bevált színészi eszköztárát, és ismétlésekkel, elrajzolásokkal közlekedik a nõk között.
Süerban rendezése végeredményben kevésbé a film súlyos mondandójára, mint inkább a színházasítás problémáira fókuszál. És ez a bravúrstikli-kísérlet ezúttal lenyomta azt, amirõl a Suttogások és sikolyok szól: a suttogásokat meg a sikolyokat.
Kolozsvári Állami Magyar Színház, Pesti Magyar Színház, március 29.
***
