Zene

Nem mondom, hogy különleges bátorság kell ahhoz, hogy egy színházi alkotó nekiveselkedjék Nádas Péter Trilógiájának - nem bátorság kell hozzá, hanem valami eszme arról, hogyan lehet a szöveg mellett, azzal egyenrangúan a szöveg fölötti és alatti rétegeket is színpadra tenni.

Ha kijelentenénk, hogy az adóbevallás-készítés vicces és romantikus dolog, még mindig lényegesen közelebb járnánk az igazsághoz, mint ha a Páros mellékhatás című alkotásról állítanánk ugyanezt. Pedig a négy - már önmagában sem kicsit, együtt meg aztán nagyon - idegesítő párocska önismereti tréningjét egy pofás kis déltengeri szigeten lezavaró film (besorolása alapján legalábbis) a romantikus komédiák népes táborába tartozik.

Az elmúlt nagyjából tíz esztendőt meghatározó popkulturális sikkek egyik legfontosabb médiuma Julian Casablancas zenekara, a New York-i The Strokes volt; a kvintett Is This It című albuma nyilvánvalóan kihagyhatatlan lesz az évtized legfontosabb lemezeit soroló listákról. Nem véletlen hát, hogy a Strokes-tagok elmúlt években megjelent szólólemezeire minden alkalommal fokozott médiafigyelem irányult - hogy aztán sikerült-e átugraniuk az anyazenekar által főleg a debütalbummal magasra rakott lécet, az más kérdés.

A kiskamaszoknak szánt krimisorozat főszereplői tizenkét éves gyerekek (két fiú és egy kislány), egy ódon kisváros lakói, és családi vonalon bejáratosak a VIII. században épült bencés kolostor könyvtárába.

A budapesti belső kerületek egyetlen szabadtéri piacát a "Kincsünk a piac - Hunyadi tér" civil szerveződés mentette meg a felszámolástól. A tér sarkán omladozó vásárcsarnok felújítására és hasznosítására, a tér rendezésére jó pár terv született már, de ha nincs ez a lakossági ellenállás, mindmáig az egyetlen változás a két sorban álló standok eltűnése lett volna (+ a nyilván sírkövesnél rendelt 56-os emlékmű a felújított játszótér mellett).

Köztudott, hogy 1842-ben Verdi pokoli hangulatban fogott az opera komponálásába, amely később fiatalkora első döntő sikere lett. És noha Merelli, a Scala impresszáriója valósággal rátukmálta a szövegkönyvet, Verdinek esze ágában sem volt elolvasni - nemrég halt meg fiatal felesége és két kisgyermeke, ugyan mit érdekelték őt Nabukodonozor és a héberek kínjai? Aztán a pillantása a mára híres sorokra esett: "Va, pensiero", és már meg is volt az első dallam, a nagy szabadságkórus, az akkori, osztrákok uralta Itália egyik titkos nemzeti himnusza, melyet a Lamberto Gardelli dirigálta Bécsi Operakórus valami hihetetlen könnyedséggel, szinte táncos jókedvvel ad elő.

"Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet" - Erdély Miklós eme kijelentése, de még Erdély neve sem kerül elő ebben a kortársi és radikális művészeti tevékenységeket elemző-értelmező tanulmány- és esszégyűjteményben, melynek mindazonáltal épp ez a központi kérdése. Többször előkerül viszont a "mindenki művész - minden művészet (lehet)" gondolata, természetesen Duchamp és Beuys nevét említve. A vajdasági származású művész-teoretikus saját szemléleti változásait kronológiai és tematikai síkon követve értekezik előbb szülőföldje radikális művészeti kezdeményezéseiről, elsősorban a Bosch+Bosch csoportról, majd szélesebb merítést ad a volt Jugoszláviából (akcióművészet, mail-art).

Könnyen lehet, hogy a Bloom testvérek eleve árván jöttek a világra, hisz a felcseperedésükről szóló anekdotaszerű előhangban kizárólag a nevelőszülők láthatók: egy sor reklamáló örökbefogadó, akik rövid próbaüzem után már küldik is vissza a fiúkat az árvaházba. Naná, hogy küldik, hisz a Bloom fiúk már hátulgombolós korukban is komoly veszélyt jelentenek a kisvárosi közerkölcsre: kiskoruk óta fejlesztgetett átverőtechnikájuknak hála, ahol csak megfordulnak, a háztartási megtakarítások nem maradnak érintetlenül.

Ki gondolná, hogy már húsz éve annak, hogy Steve Beckett és Rob Mitchell Sheffieldben tető alá hozta a Warp kiadót. Nyilván ők sem sejtették, mennyire fontos, befolyásos alkotói közösség formálódik a kezük alatt - elképesztő, kik és főképp milyen minőségű zenéket publikáltak náluk az eltelt évtizedek során.

Wachau csodálatos vidék, maga a megtestesült idill Alsó-Ausztriában, a Duna mentén; ide kirándul Bécs nyolcadik kerületéből egy vegyes társaság. A kis Ida (Tóth Anita) egy színes strandlabdát dobál lelkesen, és véletlenül eltalálja vele az éppen ugyancsak lelkesen szónokoló fasiszta Erich fejét. A fiú mosolyogva fordul a kislány felé, egy intéssel elkéri a labdát, mint aki játszani akar, majd villámgyors, szinte láthatatlan mozdulattal kiszúrja - inkább leszúrja -, és ezzel máris minden el lett mondva. Mosoly és szúrás.

Tagadhatatlan: a 19. század második felének képzőművészetét szinte még in vivo néhány tollvonással, majd legépelt szavakkal, később, az 1960-as, 70-es években már egyetemi katedrákról eldörgött mondatokkal elavultnak, korszerűtlennek bélyegezték. A múltkori századfordulón Fülep Lajos már a nagybányaiak és a Nyolcak "védelmében", néhány tanítványa 50-60 évvel később még az avantgárdot óva ítélte el a historizmust és a mélyre hatolni képtelen naturalizmust, nem titkoltan "csúsztatva": miközben Benczúr Gyulát vagy Pállya Celesztint alázták, a szovjetizáló magyar szocreálra utaltak, céloztak és találtak, nem is ok nélkül, hiszen annak elvállalt gyökerei mégiscsak a 19. századi történeti és zsánerfestészetből eredtek.

Murakami Haruki kitartó maratonista, penzuma napi tíz, heti hatvan kilométer, és ott volt legalább egyszer szinte az összes fontos futóversenyen (ahogy arról hosszasan beszél angolul What I Talk About When I Talk About Running címen megjelent kötetében). Nincs tehát gondja a nagyobb távokkal - sem futóként, sem íróként. A Japánban 1995-ben, három kötetben megjelent, összesen ezeroldalas regénye, A kurblimadár krónikája ugyanis nemcsak terjedelmében, hanem sikerültségében is alaposan felülmúlja, vagy stílszerűbben: lefutja másik hat, magyarul is olvasható regényét.

Még hogy Hollywood tesz az idősekre! A Fel! főszerepében például egy hetven pluszos öregúr látható, igaz, animációs figura lévén jobbára önmagát meg egy kicsit Walter Matthau szellemét alakítja. Ami e gyenge lábakon álló, s egy SZTK-s botra támaszkodó életről elmondható, arra a Pixar stábjának néhány perc is elég.

Ki gondolná, hogy ha pirossal jelölik a kerékpárutakat és az ezeket egymással összekötő utakat, akkor Budapest térképe első ránézésre olyan pirosnak fog látszani, mintha épp az imént borítottunk volna rá megrökönyödésünkben egy egész tál paradicsomos káposztát. Pedig így van, szolgáljon rá bizonyságul a - megdöbbenésünkre - Fővárosi Önkormányzat megbízásából évről évre kiadott kerékpáros Budapest-térkép, amely egészen príma meglepetéseket okozhat a megszokásból a "teszek rá, majd kimegyek a körútra"-elven útvonalat tervező, esetenként akut halálfélelemmel küzdő, rádió helyett pedig dudálást és izgalmasabb esetben cifra anyázásokat hallgató bringásoknak.