Murakami Haruki kitartó maratonista, penzuma napi tíz, heti hatvan kilométer, és ott volt legalább egyszer szinte az összes fontos futóversenyen (ahogy arról hosszasan beszél angolul What I Talk About When I Talk About Running címen megjelent kötetében). Nincs tehát gondja a nagyobb távokkal - sem futóként, sem íróként. A Japánban 1995-ben, három kötetben megjelent, összesen ezeroldalas regénye, A kurblimadár krónikája ugyanis nemcsak terjedelmében, hanem sikerültségében is alaposan felülmúlja, vagy stílszerűbben: lefutja másik hat, magyarul is olvasható regényét.
A párkapcsolatban élők érzéseinek kiismerhetetlensége, a másik fél megismerhetősége, sorsok különös összefonódása, a politikai manipuláció mibenléte, szembenézés a szégyenteljes múlttal - csak néhány A kurblimadár fő témái közül. Murakamiról gyakran mondják, hogy inkább lektűrszerző volna, mintsem szeriőz szépíró, jelen regénye alapján azonban egyértelmű, hogy az utóbbiak csoportjához kell sorolni. Az író "misztikus realista" stílusa persze ezúttal is fél oldal után felismerhető. Ott van a történetben, a szimultán létező két (vagy akár több) világban, tudati szintben vagy álmok alatt lejátszódó, a valódi élményeknél cseppet sem kevésbé reálisnak ható cselekményekben, a folyamatos átjárásban valós és talán kevésbé valós között és a mondatok sajátságaiban; a meglepő narrációban, ahol még egy szimpla "ahogy mondja" sem odavetett frázisként, jelentéktelen, térkitöltésre szolgáló replikaként, hanem a másik igazának hangsúlyos beismeréseként szerepel; és a visszatérő motívumokban, például a macskában, amely ezúttal is az élet komoly változásainak hírnöke, vagy a világra egyfajta kívülállóként tekintő főhősben. Mindezek tálalása még a szokottnál is gördülékenyebb: ha ez fizikailag lehetséges lenne, egy ülésben kiolvasnánk a három kötetet.
Murakami elbeszélésmódja nagyszerűen ötvözi a nyugati és a keleti hagyományt: laza térdekkel elfut az előbbi határaiig, s ahol nem felelnek meg neki a korlátok, ott átlépi őket, a határt pedig olyan remekül mossa el a két világ között, hogy szó nélkül elfogadjuk - néha észre sem vesszük - a misztikus talányosság begyűrűzését. Murakami stílusán olyan sok, egymástól merőben eltérő világú író hatása érződik, hogy mindez együtt végeredményben eredetivé teszi őt - jegyzi meg a New York Times kritikusa, s mi egyetértünk vele.
Ez a keveredés a formában is megjelenik: A kurblimadár krónikája egyes szám első személyű elbeszélés, melyet különféle visszaemlékezések, álmok, levelek, újságcikkek és internetes csetelések leiratai tarkítanak. Ilyenformán nem meglepő, hogy a sztori maga is széttartó - kritikusai hajlamosak is a regényt kaotikusnak tartani, holott (a kicsit elhamarkodottnak tűnő befejezésen kívül) rendkívül olajozottan tart egyenesen előre a történet. A különböző beágyazott, néhol regényméretűvé duzzadó történetek erősen bővítik az értelmezési tartományt: hol nyíltan, hol metaforikusan, hol látszólag sehogy sem kapcsolódnak a jelen idejű cselekményhez, persze utóbbi esetben is nyitva hagyva a kölcsönhatás lehetőségét. A plusztörténetek nem mellesleg egészen zseniálisak. Például a veterán hadnagy meséje a Mandzsúriában végrehajtani próbált bevetésről, ahol egy orosz és néhány mongol katona kényszeríti a hadnagyot, hogy végignézze feljebbvalója megnyúzását, majd lehetőséget kap a túlélésre, ha a főbelövés elől egy kiszáradt kútba ugrik. Vagy az a döbbenetesen eltalált történet a második világháború utolsó napjaiból, ahol a kiskatonák parancsba kapják az állatkert vadállatainak kivégzését - a hidegen tárgyilagos leírás egyike a háború vérgőzös abszurditásáról szóló történetek legjobbjainak.
Mindezek Okada Toru, az állástalan és minden ambíciótól mentes, harmincas éveinek elején járó kisember történetét egészítik ki. Okadát magazinszerkesztő felesége tartja el, míg a férj otthon vezeti a háztartást - milyen kedves arculcsapása ez a modern Japánról kialakult, férficentrikus képnek! -, ám miután macskája eltűnik, rövidesen felesége is se szó, se beszéd elhagyja. Miközben a férfi azon dolgozik, hogy megtalálja, majd visszaszerezze a köddé vált aszszonyt, kapcsolatba kerül a léleklátó, netán jós Kanó Máltával és testvérével, Kanó Krétával, akit valamiféle egészen különös módon mocskolt be Vataja Noburu, Okada sógora, aki egyébként újabban a politikában ér el sikereket. Hogy könnyebben rendszerezze gondolatait, a veterán hadnagy történetétől inspirálva Okada lemászik egy kiszáradt kút fenekére, ahol pedig álmában átjut a falon egy meglehetősen kafkai szálloda sötét szobájába, amitől arcán különös anyajegy jelenik meg, s ez meglehetősen sajátos munkához segíti a lemészárolt állatkert igazgatójának unokája mellett. Ezenközben fel-felhangzik a sosem látott kurblimadár hangja, hogy mozgásban tartsa a folyamatokat, ha úgy tetszik, a történelmet. Leginkább e kurblimadár köti össze az elbeszélés megannyi síkját: ahogy Murakami megkísérel szembenézni az agresszív Japán háborús felelősségével - mind Mandzsúriával, mind a japánok saját Don-kanyarjával, a halhin-goli értelmetlen mészárszékkel -, s ahogy eközben Okada saját életét próbálja visszaterelni a rég elhagyott kerékvágásba, úgy mintha a kurblimadár itt is, ott is jelen lévő giiiii hangja végül a történelem e szeleteit is helyükre tenné, mintha az Okada körül besűrűsödöttel együtt az eddig rendbe nem tett múlt fölül is elfújná végre a zavaros levegőt.
A kurblimadár krónikájában a világhíres Kafka a tengerpartonhoz képest sokkal elfogadhatóbb a talányos végkifejlet körüli homály, a Norvég erdő lélekrajzainál a szerző ezúttal jóval mélyebbre ás, a Birkakergető nagy kaland Okada Toruhoz valamelyest hasonlító főhősénél (és egyéb karaktereinél) pedig sokkal mesteribben kidolgozottak a jellemek. Ráadásul szinte teljesen visszaszorulnak az író jellemző hibái, például az amúgy is egyértelmű utalások szájbarágó magyarázása. A kurblimadár krónikája az ideális Murakami-regény.
Geopen Kiadó, 2009, 988 oldal, 7500 Ft
