Zene

"A temetés közben meglepett a gondolat: végre nem nyomaszt a kötelességszerű aggódás anyámért. Rögtön ezután langyos nedvesség kezdett szivárogni belőlem, a lábam köze átnedvesedett." A két mondatban ott van valami mindabból, ami miatt a Tékozló szeretet különös könyv: a furcsa anya-lánya kapcsolat, a kíméletlen, szókimondó őszinteség, az emberi lélekhez hasonlóan kiismerhetetlenül és megfejthetetlenül működő emberi test és a társadalom által elvárttól szinte mindig eltérő viselkedés vagy gondolatok. Dióhéjban ilyen Elena Ferrante könyveinek világa - épp oly ijesztő és épp oly magába szippantó, mint a rémregények.

A Living Colour Amerika egyik legkultikusabb rockzenekara volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján: ugyan soha nem értek el akkora sikereket, mint a hasonló stílusban, de jóval populárisabban fogalmazó Red Hot Chili Peppers, mégis sikerült betörniük a mainstreambe az 1988-as Vividdel. Ezt aztán még két másik lemez követte, majd a kortárs sikerbandák esetében megszokott feloszlás és a pár évvel későbbi újjáalakulás (a zenekar pihenője alatt, ahogy ez ilyen esetben lenni szokott, hivatkozási alap lett, tagjai pedig, élükön Doug Wimbish basszerrel, keresett stúdiózenészek).

volt "Hungária" újhéber neve a középkorban, követve a szokást, hogy a népekhez egy hasonló hangzású ószövetségi nevet rendelnek. Ábrahám gyermekének anyjára utal tehát a 2002-ben Tel-Avivban kiadott In the Land of Hagar, amely átfogó képet ad a magyarországi zsidóság történelméről és kultúrájáról.

A rendkívül gazdagon illusztrált és exkluzív (néha kifejezetten vadászszakmai) információkban gazdag összeállítás a magyar vadászat modern kori történelmét járja körül - tértől függetlenül, elvégre a nagy magyar puskások lövöldöző kedvének nem mindig szabtak határt a Kárpátok bércei. Nagy örömünkre mindjárt egy jelentős blokkban ismerkedhetünk meg nagy magyar felfedezők és vadászírók (gr.

Unatkozó háziasszonyról készíteni filmet merész vállalkozás, hiába bízik a bátor rendező a túlkeményített ingek és rosszul felvarrt mandzsettagombok híres feszültségteremtő erejében. Adott próbálkozás merészségi fokát tovább növeli, ha nevezett direktor(ina) saját regényén alapuló saját forgatókönyvét álmodja vászonra.

A "neoreneszánsz ember", ahogy a tárlatot rendhagyó módon megnyitó Zemlényi Attila nevezte, ezúttal egy végtelenül letisztult, szolidan nyomasztó sorozatot mutat be, mely mégsem teljesen mentes a Lacára oly jellemző iróniától. A kiállított sorozat minden egyes képét trapéz alakú keretbe foglalták, mintha az alulról szemlélődő néző perspektíváját képezné le a fölfelé haladva egyre keskenyebb képmező, mely egyszersmind a mellképek és -szobrok klasszikus kompozíciós vonalait is megmutatja a vállaktól a fej felé haladva. Eme arcképcsarnokban azonban kizárólag arctalan figurák láthatók, ugyanis csak a fej-, nyak- és vállforma kontúr nélküli kirajzolódása, a felület "kitakarása" valósul meg a függőlegesen vagy épp vízszintesen húzott, vastag, egyenes vonalak révén.

Remek ötlet volt Izlandot vendégül látni a Hangfoglaláson, hiszen kevés olyan európai országot tudnék hirtelen mondani, amely ennyire előremutató és sokszínű zenei színteret volna képes felmutatni pillanatnyilag. A MűPában tartott izlandi esten a fő attrakció előtt két előadó is újfent az izlandiak egyszerre kedves és súlyos zenei világáról alkotott képünket erősítette.

Ritka eset, hogy ugyanaz a cégbirodalom két sikerkönyvben is főszereplő legyen, az elitmagazinokat megjelentető Condé Nast kiadóval azonban ez esett meg. Lauren Weisberger, ha burkoltan is, de a Vogue gyakornokaként elszenvedett kalandjait örökítette meg Az ördög Pradát visel című filmet ihlető regényében, s házon belüli élményeit írta meg a brit vendégmunkás, Toby Young is.

Ha rock and rollba fordul a nyugdíjas-klubdélután, sokaknak ugrik be a Scampolo együttes, amely a hatvanas évek elején - mit sem sejtve a jövőről - a világ első Elvis-imitátorával, Komár Lászlóval és Faragó "Judy" István gitárossal aratott addig nem látott viharos sikereket. Noha közvetlen bizonyítékaink - hang-, filmfelvételek - nincsenek, megbízható szemtanúk állítják, hogy a modern könnyűzenét és az ezzel járó botrányokat illetően 1962-63 a Scampolo évadja volt Budapesten. A zenekart azonban sem betiltani, sem ellehetetleníteni nem kellett, elég volt egy katonai behívó kipostázása (Faragónak), hogy a rock and roll lendület megtörjön. A Scampolo éppen az ún. beatkorszak születésekor állt le, és mire visszatértek, a közönség már inkább a Beatles- és Rolling Stones-hasonmásokra volt vevő. Amikor a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva, a Scampolo 1965-ben ismét színpadra állt, már csak a másodosztályban akadt számukra hely, s helyzetüket tovább rontotta, hogy nem kezdtek el időben saját, magyar nyelvű számokat írni. (Pontosabban kezdtek, csakhogy az itt startoló Presser Gábort elcsábította az Omega.)

Mivel a Kispál és a Borz utoljára öt éve adott ki új lemezt, és azóta a zenekari létezésnek valamiféle furcsán félpasszív verziójában vegetál, amit méltatlan zombiállapotnak talán csak kicsit volna túlzás nevezni, a most megjelent, de még 2007-ben, a zenekar húszéves jubileumi koncertjén készült DVD legizgalmasabb tartozéka az a négy friss szám, amit a lemeztokba rejtett kód segítségével a Kispál est.hu-s oldaláról lehet letölteni. Ünneplőt húzni, bánatunkra, nincs ok: a négy közül a koncertekről egy ideje már ismerős, sűrűbb, komorabb Alkohol az egyetlen számottevő dal. Szóba hozható volna még a leginkább a Queens Of The Stone Age post-stoner rockjára emlékeztető Ûrbe markoló is, mert szokatlanul lendületes, de sajnos nem tudnak belőle igazán jó számot faragni (ahhoz szellemesebb, markánsabb gitártémák kellettek volna), a továbbiak pedig (Többiektől, Dobog) középszerű, fordulatmenetes, ennyire hosszú vajúdás után különösen csalódást keltő szerzemények - legfőbb jellegzetességük alighanem az, hogy a fáradtan önismétlő zenéből és a csak kevéssel jobb szövegből is fájón hiányzik a spiritusz.

Ez ennek a rendje, meghal a művész, az érdekeltek körülnéznek, mi maradt utána - üzlet, persze, üzlet, de legalább annyira kármentés is, minélfogva különösen izgalmas az eredménye. Létkérdés, mi más? Hogy mi marad.

Let's fuck, let's fuck, let's fuck, let's fuck, let's fuck! - egy vonzerejében megerősített dolgozó nő ízlelgeti így a tiltott szavak ízét az HBO új, saját gyártású sorozatában, és a szókimondást nemkülönben felszabadult testgyakorlás követi.

Kezdjük egy otrombaságában is előzékeny általánosítással: ha a szelíd szavú olvasó szabad akaratából követi az Autobotok és az Álcák gigászi küzdelmét, akkor szinte bizonyosan kihagyhatja az Apám zenéje megtekintését. Ám ha az Eterna lemezborítóiról rémlik még neki Otmar Suitner neve, s ha vonzódik a komótos tempójú szentimentalizmushoz, úgy indokolt megismerkednie az agg karmester és természetes fia, a dokumentumfilmes Heitzmann történetével.

Az egyik térfélen Peter Jackson és dél-afrikai felfedezettjei, a másikon Bruce Willis és hollywoodi kiszolgálószemélyzete keveredik tudományos-fantasztikus helyzetekbe. Jól mutatnak egymás mellett: a District 9 tőlünk óvja a földönkívülieket, a Hasonmás a gépektől bennünket.