Zene

Jószerivel még meg sem melegedett a fogason Erlendur felügyelő (Vérvonal) télikabátja, ismét izlandi vendégeket köszönthetünk a kifutón. Nevezett rendőrnek hála legutóbb kiderítettük, hogy a távoli szigeten nemrégiben igazíthattak valamit az országimázson. Hátravonták a gejzíreket és az alkoholbetegeket, a reménytelen banki és egyéb természetű bűnözés pedig kiállt peckesen az első sorba. Vagy az analízisünk volt téves, vagy a túlsó oldalon megnyilatkozó híres vágó első önálló rendezése sikeredett veszekedetten old schoolra - úgy vélem, e fontos kérdésben például a Világbank simán nekünk adna igazat.

A nemzetközi sztárnak tekinthető osztrák művész zavarba ejtő kiállítása a Műcsarnok első, csupasz termében egyetlen életnagyságú, széttárt lábbal a földön ülő (és Hansnak nevezett) férfibábbal indul, akinek szája és gyomra között egy mozgásban lévő papírlapon a következő szöveg olvasható: Never odd or even. Az újra és újra megemésztett majd visszaböfögött szöveg mintegy költői módon adja tudtunkra, hogy a ránk váró történetben vagy - a kritikusok által csak Érzelmek színházának nevezett - előadásban nem lesz könnyű tiszta és egyértelmű értelmezési pontokat találni, s hogy például nincs éles határvonal a dróton rángatott, humanizált marionettbábok és a hús-vér emberi lények között.

A Párhuzamos óra 2009. október 1-jén játszódik - pont aznap, amikor láttam. Illetve mégsem: 2009 évvel később, mert aznap, amikor láttam, volt/lesz még egy világháború, a harmadik, ami elpusztít mindent, még az Istent is, és új isten lesz, meg új időszámítás, kezdődik minden elölről, és így érünk/érnek el 2009-hez megint.

Ki nem emlékezne Meg Ryan salátaevés közben színlelt orgazmusára '89-ből: a bájos Meg a manhattani Katz Delicatessen egyik asztalánál azt demonstrálta a szendvicse fölött egyre kínosabban feszengő Billy Crystalnak, hogy mennyire könnyű megjátszani a csúcsra érés pillanatait. A Katz vezetősége a mai napig büszke a Harry és Sally náluk megesett műélvezetére: külön kis tábla jelzi, mely asztalnál került sor a jelenetre, mely egyszerre volt vicces és pikáns - ritka eredmény egy szendvicsezőben előadott orgazmusnál.

Az év egyik legnagyobb hazai zenei eseménye a Vágtázó Halottkémek reinkarnációja volt, immáron Vágtázó Életerő néven. Annyi azért sejthető volt, hogy a majdnem a teljes Vágtázó Halottkémek-felállást tömörítő csapat - mindössze a dobos posztján történt változás: Ipacs Lászlót a Yavából ismert Szabó Kristóf váltotta - nemcsak az áprilisi, Petőfi Csarnokba szervezett VHK-idéző est fedőnevű rendezvény erejéig marad aktív.

A kétnapos program németes elnevezését az indokolja, hogy a 18. században a Grassalkovich-uradalom főleg sváb telepesekkel hozta létre Wetschescht.

Barcelonában. Nos, alant következő leirat nem kimondottan a képzőművészet szerelmeseinek szól; a köztéri szobrok világa amúgy is egy távoli naprendszer.

Nem először vesszük nyakunkba az Andrássy utat, néhány éve például Gábor Eszter várostörténeti kalauzolásával jártuk végig a távot "A mi Budapestünk" sorozat idevágó füzete jóvoltából. Persze ahány ház, annyi séta: a Fekete Sas Kiadó újonnan útjára bocsátott kultúrtörténeti sétasorozata is az Andrássy úttal indít, de a kiadó tudományos-ismeretterjesztő bejárás helyett "líraian szubjektív" csatangolást ígér.

A svájci elektronikus zenekészítők népes családjába tartozó Cyril Boehler először Tweak néven tűnt fel még az ezredfordulón, később Zwickerré változott, s immáron eme új néven sikerült kikotyvasztania a maga egyedien eklektikus zenei kevercsét. A Bear Funknál, a Compostnál vagy éppen a Get Physicalnál megjelent dolgait mind többen keresték - az sem rossz ómen, ha az ember a Junior Boys duóval dolgozik együtt, továbbá Lindstrsm, Prins Tomas vagy Henrik Schwarz oldalán pakolja a lemezeket. Ráadásul nem csupán maxikban bír gondolkodni: idei albuma, a Songs of Lucid Dreamers szépen megformált és lekerekített, persze illő elektronikus köntösbe öltöztetett popdalok gyűjteménye. Nagyobb részük több hallgatást is kibír, csak ritkán érzi úgy a befogadó, hogy kényszerből felvett töltelékszámokkal akarják telenyomni a fülét. A Boehlert inspiráló főbb hatások, az elektropop, a diszkó (az újabb és a régebbi) no és a house-hagyomány elegáns ötvözéséből előálló zenei kulissza mögött válogatott énekesgárda szavatolja, hogy ne legyen egyhangú a lemez. Akad köztük gyengébb produkció is (a nyitó- és a zárószám például nem túl emlékezetes), de a Sleepwalking vagy a Sui's Knee (mindkettő Jamie Lloyd vokálján) léha diszkó house-a, a Valentino Tomasival közös Ping Pong Muses sompolyogva puttyogó, minimalista elektropopja azért ott van - akárcsak Olivera Stanimirov törékeny, bájosan akcentusos vokálja. És feltétlenül figyelmükbe ajánlanánk a Matt Didemus (Junior Boys) tevékeny közreműködésével készült Traumdeutert - bár, mint láttuk, nem csak ezért érdemes végighallgatni a Zwicker-albumot. Compost/Deep Distribution, 2009 ****

Nem ez szokott a feldolgozások iránya lenni, hogy egy amerikai krimiből a franciák készítenek Párizsra adaptált filmet, majd az akkora sikert arat, hogy az amerikaiak megveszik a remake-jogokat. A mostanában elég divatos Harlan Coben regényéből a mostanában elég divatos francia színész, Guillaume Canet írt és rendezett filmváltozatot, melyben a régóta elég divatos Francois Cluzet (a Dustin Hoffman-hasonmásverseny európai továbbjutója) játssza a sokat menekülő (újabb közös vonás a maratonista Hoffmannal) főszereplőt.

igen kedvezőre fordult a külpolitikai helyzet: számos barátság köttetett, és egy magyar érdekeltségű köztársaság is alakult.

Adolf Hitler tévúton járt, ezt alkalmasint régóta sejtettük, s megalapozottan kételkedhettünk Dan Brown teóriájában is, hiszen a talány megfejtését ő is rossz helyen kereste. Nos, a majd' két évezredes titok, a féltve őrzött és szenvedéllyel kutatott rejtekhely immár ismert: a Szent Grál a Madách Színház nézőterén lappang. Ez nem szimbólum vagy képletes megfogalmazás, nem, a szakrális billikomot bizony valóban az egyik nézőtéri ülőhely alatt lelik meg a Monty Python-musical vitéz szereplői, miután az Antiokhiai Szent Kézigránát segítségével legyőzik a megfejtést őrző, gyilkosan ádáz tapsifülest. Ismerős mozzanatok, aminthogy ismerős a keze és lába elvesztése után is tovább krakélerkedő lovag, a vártoronyba zárt, s szöktetésre váró, melegszívű herceg vagy éppenséggel a hátasló nélkül abszolvált lovaglás - a kultikus Gyalog galopp poénszekvenciái. E film erős felhasználásával ütötte össze ugyanis a Monty-beltag Eric Idle és a komikuscsoport körül ugyancsak bokros érdemeket szerző komponista, John Du Prez 2004-ben a Spamalot című - azóta sokszorosan díjnyertes - musicalt, mely a múlt hét végén rohammal vette be a Madách Színház sáncait.

"Van színházad, élj vele" - feszülnek a molinók Tatabánya-szerte a főutakon, és tényleg: a felújított Népház (amely a homlokzatán őrzi azért ezt a titulust is) igen impozánsan és hívogatón trónol a bekötőút melletti dombon. Világosszürke összhatása barátságos, parkolója méretes; a csaknem százéves épület fölső szintjei ránézésre eljátszanak a régi motívumokkal, a színes üvegtáblákkal, lent pedig kellemes semlegesség és funkcionalitás uralkodik.

KissPál Szabolcs kiállítását követően senki sem állíthatja már, hogy nincsen politikai művészet Magyarországon. Tény, hogy a kilencvenes évek leginkább befogadói oldalról politikailag közönyösnek mutatkozó időszaka a videoművészet és újfent a festészeti problémák felé irányította a közhangulatot, ezért a szociálisan fogékony vagy társadalomkritikus művek szűk köre is alig-alig volt látható. A médiaművészet a festészethez hasonlóan a művészet autonóm tartományában mozgott, és a saját belső lehetőségei foglalkoztatták. Ez az időszak kitolódott körülbelül az ezredfordulóig, amikor a társadalom alulról szerveződő kisebb csoportjai, mint például a nemzetközi globalizáció elleni szervezetek és kisebb antikapitalista formációk elkezdték kapirgálni a kapitalizmus vastag burkát, és ezzel együtt, sok esetben dokumentarista módon megjelent a művészi aktivizmus is. Ez a fajta, közvetlen társadalmi háttérhez kötött művészet azonban Magyarországon, ahol a "civilek" eddigi legnagyobb sikere a politikailag semleges Critical Mass, úgyszólván nem létezett. (Más kérdés, hogy a kortárs művészet mozgalmasabb színterein is sok vitát váltott ki az esztétikumra rátelepülő politikum aránya.) Miközben a művészetelmélet és a filozófia a képviseleti demokrácia hiteltelen szereplőivel szemben a kortárs művészetben látja az alternatívát, a magyar művészet nehezen találta meg az utat az autonóm művészettől vezető hosszú úton az avantgárd gesztusok iránti halvány nosztalgia, a posztkádári dekonstrukció és a szaporodó direkt politikai gegek útvesztőjében. Ebből tematikailag és morálisan nem igazán segítette ki az utóbbi évek pártpolitikai züllése, mert a pártoktól, amelyeket maga választ, a művész is irtózik. A jégtörőnek számító Nemes Csaba-videó, a Remake ugyanakkor már a helyzet el nem viselésének hevületéből született. Bizonyos értelemben proteszt mű volt, a magyarországi szélsőjobb abszurd kibontakozásának ironikus animációja, de a következmények ismerete nélkül: nem merült föl, hogy a későbbiekben valakik mellett ki is kell majd állni.