koncert - EMILÍANA TORRINI

  • H. M.
  • 2009. október 8.

Zene

Remek ötlet volt Izlandot vendégül látni a Hangfoglaláson, hiszen kevés olyan európai országot tudnék hirtelen mondani, amely ennyire előremutató és sokszínű zenei színteret volna képes felmutatni pillanatnyilag. A MűPában tartott izlandi esten a fő attrakció előtt két előadó is újfent az izlandiak egyszerre kedves és súlyos zenei világáról alkotott képünket erősítette.
Remek ötlet volt Izlandot vendégül látni a Hangfoglaláson, hiszen kevés olyan európai országot tudnék hirtelen mondani, amely ennyire elõremutató és sokszínû zenei színteret volna képes felmutatni pillanatnyilag. A MûPában tartott izlandi esten a fõ attrakció elõtt két elõadó is újfent az izlandiak egyszerre kedves és súlyos zenei világáról alkotott képünket erõsítette. Laylow, pontos nevén Lovísa Elísabet Sigrúnardóttir egy szál gitárral és Torrini gitárosával kiegészülve bájos felvezetõ volt: a kedves dalszerzõ lány szomorú, mégis pozitív, folkos-countrys mûsora pont az egyszerûségétõl mûködött. A másodikként fellépõ Hjaltalín zenéjérõl, ha gonoszkodni akarnék, nyilván azt írnám, hogy õk az izlandi Arcade Fire, de azért ez túlzott egyszerûsítés lenne - érdemes figyelni az azonnal zsigerekig ható, ötletes témákkal, sûrû hangulatváltásokkal operáló zenéjükre, mert pár év múlva nagyobb ismertséget is elérhetnek.

A fõ mûsorszám, Emilíana Torrini fellépése pedig méltón koronázta meg az estét: ez maga volt az "emberzene", magával sodró és elvarázsoló zenei utazás. Persze az összes ismert dal (Big Jumps, Jungle Drum, Sunnyroad, Lifesaver) elhangzott, Emilíana pedig szeretetre méltó, esetlen izlandi tündérként, bájos akcentussal konferálta fel a számokat (majdnem minden szám más hangolásban volt, és a zenészek folyamatosan cserélgették a posztjaikat). A nevetgélve elõadott, spontán átkötõ szövegeket az alapjában szomorú, intim dalok ellenpontozták. A Beggar's Prayer címû dalt a Fisherman's Woman lemez elõtti idõszakban elhunyt barátjának és az édesanyjának ajánlotta - ez volt a legmegrázóbb szám a koncerten. A fokozatosan megboruló Gun pszichedelikus katarzisa alatt lehetett csak igazán érezni, hogy mennyivel jobban mûködne a koncert egy közvetlenebb közegben - ettõl függetlenül nem lehet kívánni mást, csak még sok ilyen felemelõ, megtisztító koncertélményt.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 2.

**** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.