"A temetés közben meglepett a gondolat: végre nem nyomaszt a kötelességszerű aggódás anyámért. Rögtön ezután langyos nedvesség kezdett szivárogni belőlem, a lábam köze átnedvesedett." A két mondatban ott van valami mindabból, ami miatt a Tékozló szeretet különös könyv: a furcsa anya-lánya kapcsolat, a kíméletlen, szókimondó őszinteség, az emberi lélekhez hasonlóan kiismerhetetlenül és megfejthetetlenül működő emberi test és a társadalom által elvárttól szinte mindig eltérő viselkedés vagy gondolatok. Dióhéjban ilyen Elena Ferrante könyveinek világa - épp oly ijesztő és épp oly magába szippantó, mint a rémregények.
Elena Ferrante egyébként "nem létezik": noha mostanra a kortárs olasz irodalom egyik legfontosabb és legtöbbet fordított alakjává lett, mind ez idáig sikerült eltitkolnia valódi nevét, identitását, sőt még tartózkodási helyét is. Magyarul mostanra olvasható mindhárom regénye, a legelőször írott Tékozló szeretet kiadásával teljessé vált a trilógia. Trilógia, noha mindhárom regény különálló mű, mégis erős lánc köti őket egymáshoz, elsősorban főszereplőik - Delia a Tékozló szeretetben, Olga az Amikor elhagytakban és a Nő a sötétben Ledája - nyilvánvaló rokonsága miatt. E rokonságot könnyen lehet szó szerint is érteni: több jel utal arra, hogy a három nőt egy anya szülte. Ugyanakkor hasonlóképp lehetséges, hogy Delia, Olga és Leda valójában egy személy sorsát éli, egy nő három lehetséges életútját. Delia egyedülálló nő, őt anyja "hagyja el" rejtélyes öngyilkosságával, Olgát férje hagyja magára két kisgyerekével és kutyájukkal, Leda pedig két évtizeddel azután néz szembe múltjával, hogy magyarázat nélkül elhagyta néhány évre férjét és kislányait.
A három - csaknem - monológ három elkeseredett számvetés nem is igazán a múlttal, hanem a múltból fakadó jelennel: aprólékos analízisei e három rokon léleknek. "Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?" - az Anna Karenina e három mondata többször előkerül az Amikor elhagytakban. Nem csoda: Ferrante eddigi életművének szinte tökéletes mottója lehetne ez a néhány szó. Szinte, mondom, mert a kérdések megválaszolása Ferrante főszereplőinél éppen a továbbélés lehetősége, a valamiért megtört élet folytatásának sikeressége miatt létfontosságú.
Persze a trilógia részeit nemcsak eszmei, de stiláris hasonlóság is összeköti, noha nagyon is érezhető Ferrante írói eszközeinek, vitathatatlan tehetségének egyre biztosabb kezű mozgatása a széttartóbb, kissé kaotikus Tékozló szeretettől a már nagyon feszes szerkezetű, de a jelképességnek túl nagy szerepet szánó Amikor elhagytakon át a Nő a sötétben sebészi pontosságú lélekrajzáig, remek dramaturgiájáig és tökéletesen kifinomult stílusáig. Az egyes szám első személyű elbeszélés mindig a nagybetűs ÉN univerzumára nyit kaput, ahol nincs semmiféle szuperego, semmiféle gát a lehető legdurvább, leginkább oda nem illő gondolatok kimondása előtt, s ahol így mindenféle ítélkezés nélkül, megdöbbentően őszintén leírhatóak az egyén legzsigeribb, ösztönös, de mindenütt máshol ösztönösen elfojtott gondolatai. Arról, hogy az anyaság lehet kínzó szorongás, hogy mennyire őrülten, féktelenül lehet gyűlölni az elhagyó férj új nőjét, vagy hogy milyen érzés szembenézni a kérdéssel: gyűlölöm vagy szeretem az édesanyámat? Csak ebben az egouniverzumban lehetséges ilyen természetességgel megjeleníteni a társadalmi normák szerint szintén elnyomandó alapvető egocentrikusságot, s csak itt lehetséges, hogy még a legkonkrétabb cselekvés sem akcióként, hanem egy-egy lelki rezdülés kivetüléseként értelmezhető.
Ferrante világának kiindulási pontja egy borzalmasan élhetetlen Nápoly (az íróról is annyi bizonyos csupán, hogy ez a szülővárosa), fülsértő dialektusával, fojtogató forróságával és porával, orrfacsaró bűzével, a folytonos tömeg tagjainak állandó egymáshoz dörgölőzésével, trágárságaival, perverzióival. Innen menekült Torinóba Olga, ezt járja végig anyja halála után, emlékeinek igazságtartalmát kutatva, s a múltat újból összeillesztve Delia, és Ledában is egy nápolyi család idézi fel saját múltját. Mindhármuk életének fordulópontját jelenti, hogy már irodalmi nyelvet beszélnek a dialektus helyett - a nyelvhasználat kérdésétől sehogy sem tud szabadulni Ferrante, nála ez a nápolyiság állandó jelképe, fokmérője.
A Tékozló szeretet Deliája az egyetlen Ferrante-főszereplő, akinek nincs gyermeke - itt ő maga a gyermek, s ő néz szembe utólag, ám először anyjához való viszonyával. Az anyjától kényszeresen különbözni akaró nő csendes, benső tragédiája ez. Tragédia, azaz kudarc: a "gyűlölök és szeretek" kapcsolat végül Delia metamorfózisához vezet - a regény végén, anyja fotóját nézve rájön: a vágyott különbség kettejük közt nem létezik.
Eközben, végigjárva nápolyi gyermekkorának helyszíneit, fokozatosan ébred rá a talán mindig is sejtett igazságra: mekkora volt az ő szerepe abban, hogy apja folyton verte az anyját, illetve mekkora a felelőssége abban, hogy tönkrement anyja állítólagos szeretőjének az élete. (Nagyobb, mint azt eleinte gondoljuk.) Fokozatosan lesz egyre kérdésesebb az is, hogy miért (és miként) volt együtt az anya a halála előtti napokban e vélt szeretővel. Persze Ferrante mindezt korántsem egy krimi stílusában tálalja, a szálak felgöngyölítése pusztán elmén belüli folyamat, s mint ilyen, egyáltalán nem is biztos, hiszen csak a múlttal kevert jelenből, a képzelettel kevert valóságból táplálkozik. E sok bizonytalanság teszi a regényt a kelleténél valamivel zajosabbá, kaotikusabbá.
Összességében a Tékozló szeretet a három Ferrante-regény leggyengébb darabja - de ez a közlés inkább a másik két könyvet magasztalja, mintsem ezt kicsinyli le.
Fordította: Balkó Ágnes. Magvető, 2009, 216 oldal, 2690 Ft
