Zene

A szerző gimnazista éveinek leírásánál, szinte egy mondat közepén megszakadt kézirat címe eredetileg Önéletrajz volt, az újat a kötetet összeállító Kőbányai János adta, akinek valószínűleg eszébe juthatott Márai Sándor Egy polgár vallomásai című önéletrajzi műve, okkal. Mindkét könyv a Monarchia magyar részén a XIX. század második felében nagy lendületet kapott polgárosodásról szól, ráadásul mindegyik szerzőnél gyerekkora eseményei szolgálnak a történetek kiindulópontjául, de míg Márai a kassai szászok felemelkedését és elmagyarosodását, addig Székács-Schönberger az ország pereméről - ősei esetében Újvidékről és a Vág folyó mellől - Budapestre költözött zsidóság vagyonosodását és asszimilációját ábrázolja.

Mi az ördög történhet Velencében? Milyen égbekiáltó? Felnyomják a kapucsínó vagy a Campari Soda árát? Persze, ott is eshet valami finom kis gyilkosság. De mielőtt odáig rohannánk, nem árt tisztázni, hogy velünk mi is történhet ott alkalomadtán - hacsak nem hátba szúrjuk a dózsét. Azért szükséges e könyörtelen önmagunkba nézés, mert a helyben egzisztáló amerikai írónő nagy valószínűséggel jórészt arra alapozza immár a 15. vagy a 16. regényének sorsát, ami mibennünk, mindközönségesen könyvvásárlókban a városról leülepedett (hiába ködösítünk: a megveszekedett nosztalgiára). Vegyük a legrosszabb esetet, a végére az is jóra fordul.

8 kis kritika

Éppen huszonöt éve szűnt meg, vagy ha úgy tetszik, hullott tetszhalálba a posztpunk/new wave/gothic rock univerzum egyik alapzenekara, a Bauhaus - most állítólag végleg az enyészetnek adják magukat, de azért úgy döntöttek, nem tűnnek el nyom nélkül.

Egészen kevés kulcsfontosságú zenekar van a rocktörténelemben, amely még huszon- vagy harmincakárhány év után is képes a megújulásra. Az újjászületés fogalma hordoz magában valami gyanús, az aktuális lemez megjelenéséhez időzített marketingtartalmat - mégis, időről időre akad olyan rockdinoszaurusz, amely a halványabb próbálkozások után ismét elő tud állni újnak ható anyaggal. A kilencvenes években a Depeche Mode és a U2 volt ilyen, ám ha a kétezres évekből kellene rábökni efféle zenekarra, akkor már kissé zavarba jönnénk. Az R.E.M. szerencsére még időben jelentette meg új lemezét.

Még hogy trilógia, ugyan már! Odaát, az interjúban is pedzik, és a rendező még tán el sem készült előző, nemzetközi hírt és nevet hozó munkájával, a Fallal szembennel, amikor bejelentette: trilógia lesz ez, szerelem, halál és ördög. Az ördögöt! Hősünk tipikusan az a rendező, aki mindig ugyanazt a filmet csinálja, tehát sorban a harmadiknál trilógiát zár, a negyediknél már - keressék meg az idegen szavak szótárában. És egyik sem halálról, mind egy halál előtti állapotról, a hazatérésről szól. S milyen hazatérésről? Nos, némileg álságosról. Vissza oda, ahol addig csak a nyári iskolaszünetben, ahol csak rokonlátogató útlevéllel, ahol csak turistaként azelőtt. Oda, ahol valósággá leszen minden nosztalgia, vissza a serdülőkorba, vissza gyereknek, amikor még sokat van az ember kinn az utcán, amikor sokat éri a levegő. És van a közelben tó, esetleg tenger.

Aby Warburg 1924-től haláláig, 1929-ig dolgozott legendás képatlaszán, s természetesen befejezetlenül maradt, hiszen egy ilyen tervet nem lehet befejezni. Talán éppen ez a belátás fordította a nagy magántudóst egy olyan műfaj felé, amelynek adekvát technikai feltételei is csak jóval később, a számítógép feltalálásával jöttek létre, teoretikus jelentőségét pedig az utóbbi évtizedekben kezdik általánosítani. Mindaddig minden szabályszerű tanulmányát, előadását egy hatalmas program, pontosabban egymásba illeszkedő nagy kutatási területek töredékének tekintette, s amikor az I. világháború végétől tartó súlyos mentális betegségéből kigyógyult, és visszatért témáihoz, akkor ezek összegzésére egy eleve és szükségképp töredékes, variábilis formát talált, amelynek képelemei kicserélhetők, átrendezhetők, folytathatók és kiegészíthetők - mintegy a tudományos teljesítmények sorsát szimbolizálva.

A megrendültség nem esztétikai kategória, tudom, de Csutoros Sándor (1942-1989) kiállításának igazi érvényt mégiscsak az az érzés ad, amit a ritkán vagy soha nem látott grafikái és festményei keltenek.

Hátát a Pesti Vigadónak vetve, az Elizélt Palota becenevű irodaház, hajdani ORI-székház helyén épült fel nemrég a Vörösmarty 1 projektnéven futó vegyes funkciójú objektum. Nem korszakos jelentőségű remekmű, de mintha tudna valamit, amire nekünk, az építészet célközönségének, szükségünk van.

Regényt valahogy úgy kell kezdeni, ahogy James M. Cain teszi - állapíthatják meg elégedetten a gyakorlott olvasók, akik döntésüket nem bízzák a véletlenre, valamint nem hisznek el mindent a fülszövegíróknak (vagy a kritikusoknak), ezért a biztonság kedvéért vásárlás előtt belelapoznak a kiválasztott kötetekbe. Igaz, őket persze az sem fogja meglepni, hogy az író három legfontosabb regénye (a világhírű, nálunk is jól ismert A postás mindig kétszer csenget, valamint a magyarul most először megjelenő Dupla vagy semmi és a Mildred Pierce) minden látszat ellenére mennyire különbözik egymástól.

8 kis kritika

Ezt most nem lehet gyermeki rajongás és heves múltidézés nélkül sehogy. Ezzel a zenekarral (rövid biográfia később) tizensok évvel ezelőtt találkoztam először, és estem valami olyasmibe vele kapcsolatban, amit örök szerelemnek szoktak hívni mások. Emlékszem, a debütáló lemez kazettán volt meg, és a heti kétszer abszolvált angolórákra menet rendszeresen ez volt a soundtrack, mégpedig olyan elosztásban, hogy az A oldalt odafelé hallgattam meg, a B oldalt pedig a haza vezető úton, és mindig fele tempóval vánszorogtam fel a másodikra, ott pedig percekig szöszmötöltem az ajtónyitással, hogy a lemez végére tett, katarzisba hajló jammelést (Bury Me In Smoke) normálisan végighallgathassam, és ne kelljen kikapcsolnom pusztán azért, hogy bekiálthassam a konyhába, hogy hazajöttem.

Tipikus magyar rakendrollsors a (fogjuk rá) grunge-ban utazó Flopé: Alice in Chains- és Pearl Jam-feldolgozásbandából nőtte ki magát, van némi kötődése - Horváth Attila gitáros révén - az egykor kultikus A Kerthez is, kiadott már egy baromi hangulatos kislemezt, játszott minden olyan magyar klubban, ahová több füst fért be, mint néző, és fellépett a nagyobb helyeken is (Sziget, Wigwam, EFOTT), tette mindezt ráadásul úgy, hogy én például mindmáig emlékszem valami három évvel ezelőtti koncert minden akkordjára, pedig másra nem is nagyon abból az időből. És mégis: az öt éve kiadott négy számon kívül nem került még a boltokba tőle semmi egyéb, közönsége sehogy sem gyarapszik nagyobbra, mint egy Baktalórántháza-Röjtökmuzsaj-mérkőzésé esőben, amiknek következtében egyszer már hajszál híján fel is oszlott; no meg nem utolsósorban jelen lemezük is a spájzban, meg a csődbe menő és hasonló apró problémákkal küszködő lemezgyárakban pihen már majd' három éve.