Szabó Péter képzőművész fogta tíz korábbi munkáját, és fölkínálta őket művésztársainak, hogy készítsenek belőlük új műveket. Ez a Stúdió Galéria új kiállításának koncepciója, vagyis gesztus inkább, mint koncepció. A művész ugyanis a továbbiakban nem avatkozott bele abba, hogy a többiek hogyan értelmezik az újrahasznosítás fogalmát, aminek a meghatározásához a saját, műalkotáshoz való viszonyukat kellett tisztázniuk előbb. ' pusztán abból a fluxus utáni műértelmezésből indult ki, hogy a művészetként tárgyiasult objekteket nem tekinthetjük többé önmagukban zárt entitásoknak, amelyeknek az eredetiségükből fakadó abszolút értékük van, hanem olyan, sokszorosítható tárgyaknak kell látnunk őket, amelyeket bárki előállíthat. Ebből a gondolatból születtek az utóbbi néhány évben a Plágium 2000 multiplikaautomatái is a nemzetközi és a magyarországi fluxus-, valamint kortárs művészek munkáinak sokszorosítására. Az eredetivel tökéletesen azonos, ám sokszorosított műtárgy nemcsak a műkereskedelemnek nyújtogat nyelvet, hanem a művész romantikus alkotóerejét és a műalkotás auratikus jellegét is kicsúfolja.
A Szabó Péter által kezdeményezett kiállítás azonban nem megy ilyen messzire. Pontosabban ő csak földobta a labdát, de azt már az adott művészre bízta, hogy hol fog leesni. Ennek megfelelően az eredeti kiinduláshoz képest a legszélsőségesebb példák születtek, mert van, aki új, autonóm mű létrehozására törekedett az eredeti nyersanyagából, és volt, aki a legradikálisabb gesztusra ragadtatta magát, megsemmisítette a kapott művet. És van egy olyan munka, amely a többinél sokkal komplexebb igény-nyel készült, nem kizárólag a műalkotás fogalmának lehetséges meghatározásaiból indult ki - de erről majd a végén esik szó.
Kicsit kötekednék a kiállítás címével, mert nem feltétlenül érzem indokoltnak az előtag használatát, de nem is ez a fő baj önmagában, hanem az, hogy az utóbbi években megszaporodott beavatkozó jellegű művek közötti minőségtételt vagy a hitelességet tesszük nehezen megfoghatóvá, ha erodálunk bizonyos kifejezéseket. Ma már ott tartunk, hogy kurátori elvárás a társadalmi tartalom, amelynek a művészek nem minden esetben tudnak megfelelni, ezért a művek olykor megmaradnak a politikai gegek szintjén. A kortárs művészetet értelmezni próbáló kritikus, művészettörténész számára a legnagyobb kihívás szétválasztani a hiteles szándékú kritikai művet az ocsútól. De ki mondja meg, hol a határ?
Ezért aztán csínján bánnék a szociális, társadalmi, rendszerkritikus (stb.) kifejezések használatával, és kíméletből spórolnék velük, ha nem tökéletes a tartalmi illeszkedés. A Szociál Bazár esetében a művész-kurátor valószínűleg arra gondolt, hogy az újrahasznosítás ökopolitikai szándékát beemeli a művészet közegébe, és miért is ne tenne így. Egy alaposabban kidolgozott koncepció mégis segíthetett volna a szkeptikusok meggyőzésében.
A művek heterogenitásának azonban jót tett, hogy nem irányított kurátori kiállításról van szó. Siegmund Ákos "egyszemélyes kubusa", emberméretű, modernista toronyháza hasonló indusztrialista megközelítésből született, mint Szabó Ákos oxidált hatású öltözőszekrény-ajtaja, amely eredetileg egy fotókabinhoz tartozott. Kokesch Ádám és Kerekes Gábor szintén új mű létrehozására törekedett, Kristóf Krisztián számára viszont fontos volt, hogy az újrahasznosítás végeredménye ne műalkotás legyen. ' egy finnországi erdőben talált kirándulónapló mintájára hozta létre a sajátját, amelyet közösségi üzenőfelületként egy dobozban helyez el valahol a pilisi erdőben. Kótun Viktor és a Plágium 2000 a gondolati újrahasznosítás jegyében bárki által összeállítható antológiák olvasópéldányait állította ki. A legszélső póluson helyezkedik el Horváth Tibor neodadaista tárgymegsemmisítő akciója, melynek során a művész az üveg összetörését videón dokumentálta, majd az átalakult művet a Stúdiónak ajándékozta.
A kiállításon Szacsva y Pál munkája az egyetlen, amely nem kizárólagosan a reciklálás folyamatára és a régi-új objektum közötti viszonyra reflektál, hanem komplex politikai performansz keretében, funkcionálisan és poétikusan alkalmazza a kapott tárgyat, "konkrét költészetet elvont hanganyagra". Egyrészt egy elektromos gitárt faragott körbe oly módon, hogy a gitár teste Magyarország földrajzi vaktérképének felel meg. A térképet mint politikai szimbólumot más kortárs művészek is használják, de általában beérik azzal a metaforikus önértékkel, amelyet a kurrens politikai konfliktusok biztosítanak számára. A Jóslás magyar kártyából azonban az utóbbi idők egyik leghatásosabb politikai akcióműve, mert a magyar társadalom posztvallásos állapotát, babona iránti fogékonyságát, vagy-is a valóság elutasításában megtestesülő jelenkori krízist kapcsolja össze a politika ráolvasásszerű magatartásával. Konkrétabban: a televíziókban föllépő vagy az ezoterikus magazinokból üzenő jóstehetségek mindenre kiterjedő elhivatottsága tökéletes analógiát képez a politikusok mágikus szóhasználatával, mintha csak egymástól inspirálódnának. Valahányszor fölemel egy kártyalapot, és meghatározza a lap jövőre vonatkozó alapüzenetét (pl. tök: szerencse, anyagi javakban való gyarapodás, előmenetel), a művész zökkenőmentesen, a két szféra egymásba csúsztatásának minden akadálya nélkül idéz a jelenlegi miniszterelnök elhangzott beszédeiből oda vágó részleteket. Szacsva y munkája ezért aztán kikívánkozik a kiállításból, sőt kiugrik belőle, mert nagyot szól, mert szellemes, mert poétikus és mert igazán kétségbeejtő.
Stúdió Galéria, Bp. VII., Rottenbiller u. 35., nyitva március 12-ig
