A koncertet megelõzõen "Elõhangon" vehetett részt a publikum, ahol Linx és a BJO vezetõje részvételével kontextualizálták a darabot, és vázolták a fellépõk közös zenei múltját is. Linx és Jo-o hat éve dolgozik együtt, ami meg is látszik improvizatív munkásságukon: olyannyira sajátjukká formálták az operát, hogy nem gyõztünk csodálkozni az egymást tükrözõ két énekes vokális dialógusán.
A gershwini dzsesszes szimfonikus spirituálét egy másféle Porgyra és Bessre írták ezúttal (az elõadás eredeti címe: A Different Porgy, Another Bess). A két izgõ-mozgó énekes személyiségközpontú zajéneklése sajátos ízt és mondanivalót adott a BJO dzsesszes alapjainak: míg Jo-o a beszédtelenséget ösztönösen képviselte énekével - olyannyira magával ragadóan, hogy szinte meglepõdtünk, mikor Gershwin melódiáit, netán szövegét véltük felfedezni a zenében -, addig Linx kissé modoros stílusa inkább a beszéd iránti hiányérzetet keltette bennünk.
A koncert az improvizáció mellett a szólók jegyében is telt, hiszen nemcsak a két énekes, de a zenekar minden tagja is lehetõséget kapott rá, hogy kiálljon a színpad elejére. Ez a fajta szólóközpontú elõadásmód a BJO védjegyének számít, és ezen az énekben dúskáló koncerten kifejezetten üdítõen hatott.
Ami a zeneszámokat illeti, szerencsére jórészt a kevésbé ismertek közül szemezgettek - így pláne nem okozott gondot a radikális feldolgozás befogadása -, de természetesen a populárisabb I Got Plenty O' Nuttin', az It Ain't Necessarily So és zárószámként a Summertime is hallható volt - szomorú, de mindössze fél ház elõtt.
Mûvészetek Palotája, február 21.
*****
