Zene

Már hajnali négy felé jár, a pasim még mindig nincs itthon. Én nem idegeskedem, elfoglalom magam, dolgozgatok, baljós sejtelmek nem gyötörnek semmiképp. Öt felé beállít, arcán földöntúli mosollyal. Elmeséli, milyen remek éjszakája volt Icukával. Én végighallgatom, és hozzáteszem, nem tetszik nekem Icuka, elvi aggályaim vannak vele kapcsolatban, talán jobb lenne, ha Marcsival kezdene, ő mégse a kolléganőm, és nem is olyan idegesítően csinos. Ezen elvitatkozunk kicsit, mert a pasimra delejesen hatottak Icuka lágy domborulatai, de aztán lenyugodnak a kedélyek, egy próbát Marcsi is megér. A beszélgetés vége felé bekukkant a konyhába Marci, az én másodikam - eddig aludt -, és megkérdi, minden oké-e, és hogy ma melyikükkel fogok aludni, csak a szobabeosztás végett. Mind a hárman egymásra mosolygunk, én átdobom Marcsi számát, elég volt ez egy hajnalra; folyt. köv. holnap délelőtt.

Kockázatos vállalkozás az "ügyszínház" - amikor is az előadás elsődleges célja valamely ügyre irányítani a közönség figyelmét -, mindazonáltal erős ágazat a színházművészetben. A színház ugyanis jó terápiára, nevelésre, lelki, sőt fizikai folyamatok kordában tartására - ilyenkor többnyire az ügy felől közelítenek a színházhoz, és ekként tesz a kritikus is.

Még csak kétszer verték el az új karatekölyköt (Jaden Smith), de már eltelt cirka háromnegyed óra, és Jackie Chan még mindig csak vizet szerel; mégis, hová tűntek a rövid ifjúsági filmek? Van Damme ifjúsági filmje, a Véres játék sem volt több 92 percnél, de ennél is lényegesebb, hogy maga Bolo Yeung (The Beast from the East) játszotta a legvéresebb kezű sportolót benne, ami azért kívánkozik ide a történelmi Karate kölyök-visszatekintés helyére, mert e legújabb epizódban pont úgy hunyorít a főgonosz kiskamasz, mint Bolo kisunokája. Egy zseb-Bolo, aki, némileg jogos haragjában, hogy a játszóterére (helyszín: a népköztársaság Kínában) betolakodó, detroiti rugózású amerikai máris a legszebb kislány körül csapja a szelet, tanult mozdulatokkal elveri a két fejjel alacsonyabb fiatalembert.

"Látom a horror jövőjét, a neve Clive Barker" - írta Stephen King 1984-ben, e kötet amerikai megjelenésekor, és aligha tévedett nagyot: Barker valódi nóvumot hozott a rémtörténet-irodalomba. Barker korai, rövidebb írásait gyűjtötte egybe a Vérkönyvek-sorozatban, melynek nyitó kötetét immár magyarul is olvashatjuk - a bevezető (keret)történet mellett még öt novellát, melyek mindegyike más-más oldalról és szemléletmódból közelíti, illetve haladja meg a horrorirodalom sajátos kliséit. Legközelebb ezekhez az első két történet áll.

Három éve jelent meg Asa Breed című remek albuma, azóta dolgozott az újon - a kiadóvezető/producer/dj/zeneszerző/énekes Matthew Dear most sem viccelt velünk.

című operájának 2009-es müncheni előadására azt mondhatjuk: igen, így kell csinálni. A Bajor Állami Opera Kent Nagano vezényletével, Richard Jones rendezésében mellőzi a misztikus hattyúhős és a történelmi díszlet összes elnyűtt ikonját. Jonas Kaufmann Lohengrinje pólóban és joggingnadrágban új életet próbál kezdeni abban a falusi típusházban, amelyet Anja Harteros mint Elsa az előjáték alatt vonalzóval tervez, és két felvonáson át hordja hozzá a téglát meg a maltert az építőmunkásoknak.

Napjaink könnyűzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hősök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum előtt.

Rögtön a fordító nevének kiemelésével kell kezdenünk, épp azért, mert e név irodalmi körökben aligha ismert. Az idén januárban, hetvenhét évesen elhunyt Deme Gyula földmérnök volt, Byron művét kedvtelésként fordította le - ha úgy tetszik, civilként, dilettánsként.

Egyszer már láthattunk kamu Andy Warhol 3D-t: az Akácfa utcai, egykori Gorkij moziban (jelenleg a Jehova tanúinak temploma) a kilencvenes évek közepén nem a szokásos vurstlidarabokat, a Tenger titkait, a Csattogó gördeszkákat vagy a Száguldó hullámvasutat vetítették, hanem az Andy Warhol's Frankenstein című térhatású rémfilmet. A lejárt szavatosságú - és teljes joggal hatalmasat bukó - 1973-as produkcióhoz Warhol csak a nevét adta a haverok kérésére (a rendező Paul Morrissey, a főszereplő Joe Dallesandro és Udo Kier volt). Mindezt azért érdemes felidézni, mert a Szépművészeti Múzeum pár napos kiállításán újabb kamu részesei lehettek a látogatók.

Emlékeznek még a maestro Cinema Paradiso című filmjére? Mondjuk én nem nagyon, legfeljebb annyira, hogy Philippe Noiret volt benne a nagyszívű öreg mozigépész, aki beengedi a nagy fekete szemével erősen néző kisfiút, felteszem Peppinót a szentélyébe, s a kölök bucira mozizza buráját, majd a végén visszatér mint filmrendező, mire nemcsak a helyi maffiózók, de a néző zsebében is kinyílik a rugós bicska. Alig kellett valamivel húsz éven túl várakoznunk, hogy az időközben Giuseppévé érő Tornatore mester nyakunkba zúdítsa egy összegző igényű vászonmunkán, hogy mi mindent is láthatott anno az a szurtos aprójószág. Mindent, minimum. Na jó, mindent, ami olasz és mindent, ami a kis Peppino születése után készült Viscontitól Pasoliniig, Fellinitől Scoláig, Rositól Olmiig, a Tavianiaktól a távirányítóig. És akkor a festői Szicília messzire szakadt díszpintyéről, Coppoláról még nem is beszéltünk.

Idén nyáron hetedszer rendezték meg a Kogartban a friss diplomások kiállítását. A Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának és a Moholy-Nagy Képzőművészeti Egyetem volt hallgatóinak munkáiból válogattak. A kiállítás olyan, amilyennek egy diplomáskiállításnak lennie kell, még ha néhány, az egyetemtől egy-két évnyi távolságba került "érettebb" fiatal művésszel meg is bolondították: negyedrészt unalmas, negyedrészt akarnok, a többi bizonytalan. És a műfaj természeténél fogva, no meg a statisztikának megfelelően mindig akad egy-két-három posztnövendék, akiről látszik, hogy vannak ötletei és biztosan lesz majd belőle művészféle.

A zsidók a világtörténelem csövesei - fogalmazta meg önmagának és olvasóinak Kőbányai János, a Múlt és Jövő folyóirat és kiadó vezetője több mint két évtizede, hogyan jutott el a beatszociográfiától a zsidó kultúráig. Röhrig Gézának, a kiadó régi szerzőjének a verseiben hasonlóképpen jelen van e kettős érzékenység a zsidók és az elesettek, a hajléktalanok és hontalanok iránt. Röhrig lírájában és korábbi prózakötetében, A Rebbe tollatépett papagája képzelt haszid történeteiben az ultima ratio a transzcendencia világában rejlik: csak abba kapaszkodhat minden halandó, akkor is, ha alázatosan veszi tudomásul sorsát, és akkor is, ha perel a világmindenség urával. A zsidóság egyszerre tényszerű, történelmi élményanyag, másrészt metafora, a bizonytalan létnek struktúrát kínáló rendszer.

Egy ma már szociológiai közhelynek ható tézis genuin gondolata, egyetlen hasonlat forrásjelölés nélküli átvétele jelenti a plágiumvád alapját, melynek a szerző e "tényirodalmi" regényében utánajár - s kutatásai folyamán sokkal messzebbre jut, mint várnánk, vagy mint ő maga tervezte volna.