Zene

Engedjenek már meg egy magánközleményt: pendelyes korom óta gerjedek az olyan alkalmakra, amikor sok jó ember és egyben - természetesen - nagy ember is, összejön valami náluknál is nagyobb, vagy éppen általuk tovább nemesedő ügyért, és előadja, mit is? Tudása legjavát, még szép - mi más is lenne méltó? Első - és egyből döntő - ilyen élményem a Hangverseny Bangladeshért című 1972-es dokumentumfilm. Volt abban egy jelenet, amikor Eric Clapton a gitárja nyakába tűzi az égő cigarettáját - kis hülyék a komcsi közepén, ez volt nekünk a világszabadság. Most is valami hasonlóról van szó, híres és nagy emberek jönnek sorra, mint az elhalt énekes - láthatóan jobbára szellemi - hagyatékának letéteményesei, és produkálják magukat a nevezett születésnapján, ami ráadásul a magyar kultúra napja is.

Tizenharmadszor sem vallott csődöt az immár patinás német Melt! fesztivál: a látogató leginkább a bőség zavarával küszködött, s csak ritkán volt alkalma csalódni.

Nyáron, amikor minden kicsit elengedettebb, és alig akad nézhető kiállítás a városban, mindennek megnő az értéke, és a Mai Manó fotókiállítására úgy támolyog be néző és újságíró, mint a melegtől megszédült légy. Hogy majd ott a magyar fotó történetét megnézheti - kicsiben. A szédülés akkor ér véget, amikor a hűvösben kiderül, hogy egy ilyen általános, hetvenhárom művész munkáját bemutató kiállításhoz semmilyen kiadvány nem készült, csak a szűkszavú sajtószöveget lehetne lobogtatni, már ha érdemes. Javasolták viszont, hogy képek hiányában fényképezzem csak le a homlokzatot, mert azt szokták. Az ember aztán eltűnődhet azon, hogy van-e öszszefüggés az intézményi jó szándékú dilettantizmus és a fényképezés magyarországi mostoha sorsa között úgy általában.

Miközben alighanem az alapjaitól kellene újragondolni az ország egészét beterítő fesztiváldömpinget - és inkább itt spórolni (a megfelelő, vagyis esztétikailag értékelhetetlen helyeken) az állami pénzzel -, a gyulai Shakespeare Fesztivál jól tartja magát; mindig akad néhány olyan produkció, amelyért az ország túlsó végéből is érdemes idezarándokolni. Idén, a hatodik Shakespeare Fesztiválon nyilván ilyennek számított Peter Brook atelier-produkciója, és föltétlenül ilyen volt két román rendező előadása: Andrej Süerban Learje és Victor Ioan Frunza nem Shakespeare-darabja, a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-dráma; ez utóbbitól sem vitatja el senki a helyét egy Shakespeare-ünnepen.

A Testhez című kötetben bonyolult kompozícióban elrendezve sorakoznak a gyermeküket elvetető, elvesztő anyák dokumentált történeteiből, az Aranylegendából és holokauszttörténetekből alakított prózaversek, a legendák és az ódák, ahogy az alcím ígéri.

Ki tudja, hogy egy gazdaságszervezéssel és tőkebefektetéssel foglalkozó zrt. miért épp a Duna ihlette versekből és képekből összeállított albummal - a szerkesztő Bíró Katalin - akar kedveskedni ügyfeleinek, de semmi kifogásunk nem lehet e szándék ellen.

Egy szomorú hely reménytelen öregeknek - a hazugságot nem ismerők bolygóján a szociális otthont hívják így, a Coke-ot hizlaló cukros vízként reklámozzák, a mozikban pedig csupa igaz történetet vetítenek, például egy decens úr mesél a villa feltalálásáról. Ricky Gervais hangja hamar eligazít helytörténetileg: a neves angol komédiás gyorsan leszólja a főcím előtti céges feliratokat, mondván, ezeket úgysem olvassa az égvilágon senki, majd elmeséli, hogy az általa játszott szerencsétlent egy olyan világban láthatjuk szerencsétlenkedni, melynek lakói természetüknél fogva nem ismerik a hazugságot, az igazmondásra viszont leküzdhetetlen hajlamuk van.

Nem hallottam még élőben játszani őket, de valami azt súgja, hogy ez az általuk városinak nevezett, mégis népzenei motívumokból fölépített stílus átütőbben szólhat a színpadon, mint a fegyelmezett stúdiókeretek között. Ott messzebb futhat a hegedűszólam lendülete, megvadulhat a dzsembe és a bendir, kevésbé fékezi őket a formák kerekségének kényszere.

Már az is térdcsapkodós nagy pillanata a filmnek, amikor az ifjú Finkelstein (Justin Bartha), az idősebb Finkelstein (az erőltetetten finkelsteinkedő Art Garfunkel) és a jiddise máménál is jiddise mámébb Finkelsteinné féltve őrzött fiacskája fizetett bokszzsáknak áll, hogy egy kurzusnyi dühödt lány és anya rajta vezesse le a rohadék férfiak iránti, megérdemelt indulatát - de az igazi bonyodalmak majd a babysitterkedéssel kezdődnek. Mert, mintegy engesztelésképpen a terápiás gyomorba térdepelésért és a könnyű, de jóleső testi sértésekért Catherine Zeta-Jones mint kétgyermekes családanya (40) a pelyhedző Finkelsteinre (24) bízza csemetéi esténkénti megőrzését - a többi, mint a karikacsapás.

Kotorjunk elő Lemmy Kilmisterről egy régi felvételt! Legyen ez mondjuk a The Dec-line Of Western Civilization című amerikai dokumentumfilm-sorozat második része; az időpont: 1988. Vizsgáljuk meg a képsorokon az angol zenészt, aki a Monarchia bukása óta a legtöbbet tette a császárbajusz divatban tartásáért, majd pörgessük előre az időt huszonkét évvel egészen addig a pillanatig, amikor hősünk a Hegyalja fesztivál nagyszínpadán este tizenegykor belekezd az Iron Fistbe.

könyv - TALLÉR EDINA A HÚSEVÕ című bemutatkozó kisregényének tagolása "rendhagyó": minden bekezdése másról szól. Persze egy részük végül kiad egy nem túl eredeti élettörténetet - inkább csak a vázlatát.

kiállítás - SZELLEY LELLÉ: MEGTÖRT A VARÁZS Huszonnyolc falra csipeszelt fehér papír - rajtuk egyetlen motívum: két pohár. Látszólag egyszerű, minimalista alapforma (három vonal, egy ovális), mégis maga az egész világ.

Hunyjuk be a szemünket, lazítsuk el a végtagjainkat, lélegezzünk szabadon, és mondjuk háromszor egymás után: nem akciófilmben vagyok, nem akciófilmben vagyok, nem akciófilmben vagyok. Ha mármost kellőképpen könnyűnek érezzük magunkat, kezünkben-lábunkban kellemes bizsergést érzünk, és halántékunkat lágy szellő legyinti meg, akkor és csakis akkor nyissuk ki szemünket, és vegyük szemügyre, mit látunk. Nem, nem egy ruganyos mozgású, pisztolyával összenőtt szuperhőst, de nem ám, és nem is egy mindjárt hatalmas robajjal széteső óriásdíszletet, távolról sem. Még egy kis lazítás, még egy mély lélegzet: a tudatalatti árkait-bokrait látjuk, úgy ám, az álombéli jövés-menés sűrűjében pedig egy rejtett kombinációk, mélyen őrzött titkok után kutakodó profi besurranót. Így azért mindjárt más,

Nagy néha akad pozitív hozadéka is a nyomorúságos színházi helyzet és az ezt okozó financiális és politikai anomáliák együttesének. Ha ugyanis annak idején, a végzéskor a hajdani Ascher-Novák zenés főiskolai osztály tagjai - akik már akkor, vagyis a végzéskor is meglehetősen tehetségesnek tűntek - simán álláshoz vagy szerephez jutnak a különböző színházakban, a HOPPart föltehetően nem születik meg. De, hála az "anomáliának" (nevezzük csak így), megszületett, és egyelőre lenni látszik, noha az egykori osztály tagjainak túlnyomó többsége azóta elfoglalta megérdemelt helyét valamelyik (többnyire jó) társulatban. Ezért aztán alkalmi jelleggel állnak össze egy-egy előadásra, amelyhez szívesen csatlakoznak remek rendezők is.