A Testhez című kötetben bonyolult kompozícióban elrendezve sorakoznak a gyermeküket elvetető, elvesztő anyák dokumentált történeteiből, az Aranylegendából és holokauszttörténetekből alakított prózaversek, a legendák és az ódák, ahogy az alcím ígéri.
A könyv mottóját a Talmudból veszi: "Minden Isten kezében van - az istenfélelmet kivéve". A szólítás Istene, a viszony Istene tehát nem ura a hozzá fűződő viszonynak - sosem tudni, szólítására érkezik-e felelet. Ezért az Örökkévaló a mulandóra, a testre és a nyelvre utalt.
A test, amelyről a legendák szólnak, és amelyhez ódák zengenek, esendő, pusztulásba tartó és megkínzott; nem a lélek porhüvelye, hanem lélektől idegen puszta matéria. Állandó metaforái a mechanikusan működő és alkalomadtán fenyegető gép egyrészt, a közömbös dolog, a tárgy másrészt. Ez a beszéd megkísérli újra komolyan venni, mintegy önmagával szemben, a kereszténység legfőbb tapasztalatát, a testben szenvedő Istenét. Csakhogy nem pusztán komolyan veszi ezt a hagyományt, hanem - felszámolódását is kockáztatva - a végsőkig teszteli teherbíró képességét. Itt a test koporsóvá, sírhellyé válik "szent edény" helyett, mely a Megváltónak adna életet. "Negyedik alkalommal a halott / baba már oszlott a hasamba. Élő koporsója voltam / egy halottnak" (A lavór). Mindennek, a még meg sem született test pusztulásának semmi köze nem lehet a "bűn zsoldjához". Mária "szeplőtelen fogantatásának" dogmája platonikus sterilitásvágyként lepleződik le ezekben a versekben, ami a születésben rejlő testit kívánta eltakarni, az Ige testté válásának komolyan vételét akadályozta. Amit A Magzathoz intézett egyik óda így fogalmaz át: "csak burkolat, csak plusz teher / amíg nem üt az óra, // míg el nem jön a pillanat, amely a test rugója, / a Másolás, amely alatt / Idő kerül a Szóba". Idő kerül a szóba, végessé, romlékonnyá válik tehát az Ige, midőn testté lesz. Ez, a nyelv pusztulása súlyos következményekkel jár visszamenőleg is a magyar költészet történetére nézve, és Borbély Szilárd szerint mintha leginkább Pilinszky János (Tandori és a neoavantgárd) lett volna tisztában ezekkel a következményekkel. Pilinszky poétikájához kapcsolódik a pillanatokat és mozdulatokat kimerevítő, az időből az örök megváltatlanság, jóvátehetetlenség terébe kiemelő képleíró versben (A Testmélyhez): "Így látjuk őket, elmenőn: Egy hajlott nőalak. / A rékli, kendő, szoknyaránc / alatt a Test halad". A kötet egyik magaslati pontja, A Dunába című "dokumentumvers" már József Attilával folytat polémiát. A Dunánál az összekapcsolódó generációk folytonosságában vélte meghaladhatni az egyes élet időbe vetettségét, végességét: "Gyenge létemre így vagyok erős, / ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős". Ennek az időt átívelő folytonosságnak központi metaforája a Duna a versben. Ezt a láncot szakítják meg a születés után elpusztuló, a méhben meghaló vagy súlyosan fogyatékos gyerekek. "Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt" - áll az eredetiben, és a parafrázis blokkolja a folytonosságot: "Sose lesz szobatiszta, nem fog se járni, beszélni / se. Elszomorodom néha emiatt". Ezt a feszültséget fokozzák a "dadogó" versnyelvbe beleszőtt József Attila-idézetek.
A születés és a halál ilyen közvetlen összekapcsolása teszi lehetővé egy-egy motívumban a buddhista tanítás megidézését a létről mint a születések örök körforgásában mindig újra visszatérő szenvedésről. Az abortuszt, spontán vetélést egy Kertész Imre Kaddisából vett idézet összekapcsolja a holokauszttal, amit Borbély az egyik prózaversbeli gyászoló anya szájába ad (A szüzesség). A Kaddis elbeszélőjének döntése, hogy az életet nem adhatja "Auschwitz" után tovább, a Teremtés visszavonása, érvénytelenítése, ahogy minden abortusz, vetélés is. Auschwitz csak óriásmetaforája annak a tapasztalatnak, hogy az emberi test lehetőségeit tekintve egészen másvalami, mint amit akár a legjobb szándékú humanizmus is tudhat róla: (gyilkoló)gép vagy puszta dolog. A test mindennapjai figyelmeztetnének erre, ha nem kísérelnénk meg minduntalan félrenézni: "Részvéttelen brutalitás, valami / lelketlen állatias a születésben a test... A nyálkában, a verítékben... van az élet és halál közvetíthetetlen pillanata, az Isten borzalmas, jelenléttelen / születése és rettenete a halál // pillanatában", miközben "az apajogú nyelv fogalmai logoszról // fényről, áhítatról, szűzről, a zavaró / világot elkendőző szavakról szólnak" (A Megfosztás).
A kötet verseinek töredékes, dadogó nyelve ezzel szemben azt mutatja, hogy a test romlásának része, tanúja és terméke a nyelv; a költemény nem az igazibb, a "feltámadott test" örökléte, hanem a bomlás nyoma és mementója. Éppen ez, az artikulációképtelenség ritmizálása teremt a prózaverseknek formát, ez sűríti őket dokumentumból verssé: a dadogás ritmusosságának felismerése. A legközvetlenebbül A tízezer című versben mutatkozik meg mindez, amit a Zsanett-ügy "ihletett": a szöveg gyermekes tévedésként láttatja a hitet, hogy az állampolgári testek közös jogok alanyai volnának, melyeket az állam testületei érvényesítenek, ha kell. Ez a nyomorúságos absztrakció lepleződött le, hogy látva lássuk: a test mint dolog van csak, a másik test pedig mint vele szemben álló gépies, idegen hatalom.
A dadogás a nyelvben megmutatkozó igazság helyévé, "házává" lesz. A Névelőhöz szóló óda mintha előreutalna a tízezerhez, amelynek dadogó sorai folyvást ezt az "a"-t ismétlik. "Egy névelő, ahogy ragyog, / mint a lét előtti magzat / úgy mondja ki a Semmiség, hogy ott a van dadog csak?". A névelő mint "lét előtti magzat" egybekapcsolja az alakuló mondatot, a még semmit mondani nem képes nyelvet és a megszületés előtti testet, mint valami rajtuk túllévő jeleit.
Számos versben, például a testrészekhez szóló ódákban a test határfelületként kerül elénk, pre- és poszthumán metszéspontjaként, "hol Isten léte átszakad / az immanenciába". A sarkakon lévő bőrkeményedéshez szóló óda azt a pontot énekli meg (az Achilles-sarokra utalva), ahol és amikor az eleven bőr élettelen anyaggá válik, a sarkunkban járó, testünkben hordozott halált. De a test épp végességében ígérhet, jelezhet valamit túl önmagán: "Mért a testnek dísze csak, / mért ornamentikája? / Ó, bimbó, talán te vagy / titkos erotikája // Mit üzen e barna pont, / miféle jel a testen?/ Miféle éjszakába volt / még nemtelen a lelkem?" (A mellbimbóhoz). Ezekben a versekben mintha valami riasztó, angyali irónia bujkálna, ami éppen nem jelenti azt, hogy ne kéne komolyan vennünk őket, mert "iszonyú minden angyal" (Rilke). Ahogy a kötet záró sorai mondják, mintegy összefoglalóan, a borítóképet, Joel-Peter Witkin Woman once a bird című fotóját értelmezve: "a megalázott test marad / a fotókódba zárva / a női test halott anya: az angyal poszthumánja". A pusztuló, szenvedő test, ami magában hordja a halált, a fotó örök jelen idejében időn kívülivé válik, végessége nem szűnik meg, de végtelenné tágul. Ez a paradoxon mintha a költészet Borbély Szilárd-féle meghatározása volna.
Kalligram, 2010, 170 oldal, 2300 Ft
