Zene

Akinek magyaráznom kellene a két brooklyni unokatesó, Fredro Starr és Sticky Fingaz hiphopbandájának karrierjét, az valószínűleg életében nem hallgatott ilyesfajta zenét - legfeljebb a Slam refrénjének védjegyszerű töttörö-töttörőzése rémlik neki a kilencvenes évek MTV-jéről meg a korabeli házibulikról -, akinek pedig nem, az jó eséllyel ott volt ezen az estén a közel telt házas A38-on. Utóbbiak láthatóan tisztában vannak az összes Onyx-slágerrel meg a szólólemezekkel, a balhékkal, és gyertyát gyújtanak minden évben a rákban elhunyt egykori Onyx-tag, Big DS emlékére.

Rajongónak lenni nagyszerű, mert a csekélységek is boldogságot okoznak, de rajongónak lenni rémes, mert tökéletesen védtelenné válik az ember. Jól ismerheti ezt az állapotot, aki találkozott már a Tim Burton ötletéből-figuráiból készített Karácsonyi lidércnyomás című bábmusicallel (1993, rendezte Henry Selick): mi, vagyis Jack, a megfélemlítő szerepébe beleunt és a karácsony elsinkófálását kitervelő tökkirály odaadó hívei mindent akarunk, ami a kedvencünkhöz kapcsolódik - mely buzgalomnak köszönhetően immár tizenhat éve virágzik Camdentől a Terézvárosig a gótikus-punkos burtoni relikviaipar.

Alattam a magasság, felettem a mélység, dobok egy szolid szaltót, és máris minden a helyére kerül: a hegyek lent, az ég fent, én meg a kettő között lovagolok egy szimpatikus szellőn. Mélyen letüdőzöm a jó levegőt, és két bukfenc között elmormolok egy hálaimát, amiért egész frankón összeforrtak a múltkori zuhanásban ripityára tört csontjaim.

Az USA elnöke részletes levélben válaszolt a blogger kérdéseire - erre a hírre az ember azért felkapja a fejét. Pedig nincs ebben semmi különös: Yoani Sánchez a Time szerint a világ száz legbefolyásosabb emberének egyike, természetes tehát, ha a jó öreg Barack örül, hogy kifejtheti véleményét neki és olvasóinak (havonta úgy 15 millió ember).

Az 1931-ben, a mai Csehország területén található Wiesenbergben született zongoraművész 2008-as visszavonulásáig egyike volt az 1956 utáni korszak meghatározó előadóinak. Nemcsak zongorista volt, hanem - a német mellett angolul is! - remek költő (és ezt a szereplési vágyát még nem adta fel, nemrég saját verseinek tolmácsolójaként lépett fel a bécsi Konzerthausban, a zongorista Pierre Laurent-Aimard kíséretével), nagyszerű esszéista, egészében ama bizonyos klasszikus korszakba tartozó, okos, felvilágosult, kellemesen ironikus kultúrlény.

Kurt Cobain 15 évvel ezelőtti halálával a Nirvana megszűnt létezni, de a zenéje azóta sem tud megérkezni a névben jelzett állapotba. Drága halottunk rendre feltűnik a legjobban kereső előadók éves listáin, máig virulensek az öngyilkosságát környező összeesküvés-elméletek, és folyamatosan jönnek ki az "új" Nirvana lemezek és DVD-k.

készülünk az ünnepekre török, arab és zöld-foki kávéházi dolgokkal, bár közben valami nyugat-afrikai narkó is terítékre kerül.

Nem tudom, hányszor lépett fel eddig Magyarországon a Rotfront, de a kötődés egyértelmű. Elég kettőt kattintani a honlapjukon, és máris egy budapesti koncertjükön vagyunk, stage-diving zajlik éppen, hatalmas a lelkesedés és a lendület.

Karácsonyozni gyűlik a Vuillard család - nincs is ebben semmi rendkívüli, az évnek ebben a szakában jobb híján erre gyűlnek a celluloidfamíliák, tán még Steven Seagal is felhagy a bozótvágással, s beépített ügynök létére kedélyesen elcseveg a konyhai fedőszervekkel. Vuillard-éknál azonban senki sem teszi le a fegyvert, a családi tűzhely körül melegedő családtagok januári tempóban ütnek-vágnak, és még abban sincs egyetértés közöttük, hogy melyikük - az élemedett korú feketebárány vagy az idegösszeomlásban már tizenévesen profi kamasz - adományozza csontvelejét a donor nélkül esélytelen törzsfőnök asszonynak.

A színház világa féltőn és félve ápol néhány meghitt háztáji babonát, s ugyancsak számon tart jó pár eredendően balszerencsés darabot (mint a Macbeth vagy az operák közül A végzet hatalma), melynek az előadásait menetrendszerűen kisebb-nagyobb bakik és balesetek tarkítják. Hogy Eisemann Mihály 1943-as, mondhatni tematikus operettje, a kórosan kétbalkezes főszereplő köré írt Fekete Péter vajon úgyszintén e fátumtól sújtott művek közé tartozik, az nem ismeretes, ám egy kritikusi vélelem középkorias babonává süllyedését így is megtapasztalhattuk a Centrál Színház produkciója láttán. Mindeddig mélyen hittük ugyanis, hogy amennyiben egy operett legelső, roppant közkedvelt, s egyszersmind címadó slágerét nem fogadja taps, s ha ezt követően az első játékrészben egymást érik a zavarodott, kidolgozatlan és inkoherens mozzanatok, úgy az előadás egésze nem arathat igazi közönségsikert. Nos, ez az előítélet most megdőlt, mert jóllehet a pechjéről elhíresült főalakot megformáló Magyar Attila az énekhang minimumával abszolválta a "Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott" kezdetű, ezúttal a jobb-rosszabb ötletektől szétforgácsolt belépőszámot, s bár szinte a teljes első felvonás a káosz, de legalábbis a stiláris dezorientáció félreismerhetetlen jeleit mutatta, azért a Puskás Tamás rendezte előadás végül zajos tetszést aratott.

Ülünk a kaposvári színház stúdiójának erősen stilizált (szögletes) amfiteátrummá alakított terében; ülünk, mondom, lélek az ajtón se be, se ki. Odalent, a medenceszerű mélyedésben a Kar van a helyén: nyomoronc, piszkos, pestises emberek, nem is járnak, csak kúsznak-másznak. Fejük fölött kalitkában igazi varjú (?) - ennél rondább madarat életemben nem láttam.

A műtárgy-kereskedelemben nincs önértéke sem a művésznek, sem a műalkotásnak. A mindenkori árat elsősorban nem a műtárgyra mint ígéretes befektetésre vágyók pénzügyi helyzete, hanem a tanácsadók, szponzorok, galeristák, múzeumi szakemberek, művészettörténészek, műkritikusok és az aukciós galériák alkotta informális kapcsolatrendszer határozza meg. A 90-es évekre azonban a két nagy aukciós ház, a Sotheby's és a Christie's magához ragadta a kezdeményezést, és maga alá gyűrte a műtárgypiaci szereplőket. A szárnyalás egészen az évtized végéig tartott - Christopher Mason A milliárdos csalás című, óriási háttéranyagot megmozgató oknyomozó riportkönyvében a bukáshoz vezető utat járja körül kissé száraz, néhol unalmas stílusban.

Szálinger Balázs költészete saját helykijelölésében igen erős, gondoljunk csak a Zalai passió című korai epikai munkát záró öntudatos alanyi színrelépésre, ami úgy alkotja meg a költői figura romantikus eredetiségét, hogy e romantikus eredetiség ismert magyar hagyományát maszkként veszi fel közben: A természet vadvirága Petőfijének és mindenekelőtt a Hunn, új legenda Adyjának álarcát. Ilyenfajta vers nyitja az új kötetet is, amellyel Szálinger hét év után jelentkezik lírikusként. A "bécsi büszkeség" és az "önként alávetettek" szembeállítása történeti kulisszákat tol be a vers terébe, aminek célja a költői megszólalás helyének kijelölése. Az M/1-es és az M/7-es találkozása így egy történeti hagyomány (a kurucos függetlenségi szemlélet) végpontja is lesz, kissé rezignált ragaszkodással utalva a Zalai passió fentebb említett záróversére, a költői autonómiáért folytatott küzdelemre az egymástól elválaszthatatlanná tett költői pálya és életút egy olyan pontján, ami egybeérés és lezárás is - ezt a lezáráspillanatot segít költészetté stilizálni a történeti múlt. Amit hallunk, "ez a két perc / Jutalomjátékom itt, a történelem végén" - így érnek össze a motívumok, éppen megfelelő dobogót építve. Ez a drámai beállítás persze újfent stilizáció. E prózai korban így születhet csak, e roppant gondos stilizálás, buzgó arcképkészítés és emelvényépítés eredményeképpen progresszív, egyetemes költészet, így válik lehetővé a régi romantikus program, a világ költőivé tétele. A metszéspont "legkisebb és legnagyobb" között, az "Isten és a féreg" romantikából örökölt kereszteződése is e költészet eddigi dilemmáinak jelzése. A kicsi ironikus felnagyítása provincialitásának leleplezéseként mutatkozott a Zalai passióban is.

Előrebocsátom, hogy Darvasi László Virágzabálók című regényéről számos nagyon elismerő, alapos és lelkes kritika, sőt tanulmány született. Vannak, akik vitathatatlannak tartják a nagyregény értékeit, érdemeit, és korszakalkotó jelentőséget tulajdonítanak neki. Én ellentétes véleményen vagyok: a Virágzabálókat nem nagy, hanem hosszadalmas és terjengős, túlírt és túlcicomázott, gondolatilag pudvás műnek tartom. Darvasi László stílusművészetét a semmi azsúrozott takarójának érzem - ez azonban korántsem Beckett vagy Heidegger semmije, nem is Baudrillard vagy Lacan üressége, nem az a semmi, aminek a magyar irodalomban is, Krúdynál, Kosztolányinál, József Attilánál súlya van, hanem az intellektuális tartás és tartalom puszta hiánya, a végig nem gondolt gondolatok szétmállása, "költői" képekben való üres tobzódás.