Könyv - Egy alanyi költő színpada - Szálinger Balázs: M1/M7

  • Vári György
  • 2009. december 17.

Zene

Szálinger Balázs költészete saját helykijelölésében igen erős, gondoljunk csak a Zalai passió című korai epikai munkát záró öntudatos alanyi színrelépésre, ami úgy alkotja meg a költői figura romantikus eredetiségét, hogy e romantikus eredetiség ismert magyar hagyományát maszkként veszi fel közben: A természet vadvirága Petőfijének és mindenekelőtt a Hunn, új legenda Adyjának álarcát. Ilyenfajta vers nyitja az új kötetet is, amellyel Szálinger hét év után jelentkezik lírikusként. A "bécsi büszkeség" és az "önként alávetettek" szembeállítása történeti kulisszákat tol be a vers terébe, aminek célja a költői megszólalás helyének kijelölése. Az M/1-es és az M/7-es találkozása így egy történeti hagyomány (a kurucos függetlenségi szemlélet) végpontja is lesz, kissé rezignált ragaszkodással utalva a Zalai passió fentebb említett záróversére, a költői autonómiáért folytatott küzdelemre az egymástól elválaszthatatlanná tett költői pálya és életút egy olyan pontján, ami egybeérés és lezárás is - ezt a lezáráspillanatot segít költészetté stilizálni a történeti múlt. Amit hallunk, "ez a két perc / Jutalomjátékom itt, a történelem végén" - így érnek össze a motívumok, éppen megfelelő dobogót építve. Ez a drámai beállítás persze újfent stilizáció. E prózai korban így születhet csak, e roppant gondos stilizálás, buzgó arcképkészítés és emelvényépítés eredményeképpen progresszív, egyetemes költészet, így válik lehetővé a régi romantikus program, a világ költőivé tétele. A metszéspont "legkisebb és legnagyobb" között, az "Isten és a féreg" romantikából örökölt kereszteződése is e költészet eddigi dilemmáinak jelzése. A kicsi ironikus felnagyítása provincialitásának leleplezéseként mutatkozott a Zalai passióban is.

Szálinger Balázs költészete saját helykijelölésében igen erős, gondoljunk csak a Zalai passió című korai epikai munkát záró öntudatos alanyi színrelépésre, ami úgy alkotja meg a költői figura romantikus eredetiségét, hogy e romantikus eredetiség ismert magyar hagyományát maszkként veszi fel közben: A természet vadvirága Petőfijének és mindenekelőtt a Hunn, új legenda Adyjának álarcát. Ilyenfajta vers nyitja az új kötetet is, amellyel Szálinger hét év után jelentkezik lírikusként. A "bécsi büszkeség" és az "önként alávetettek" szembeállítása történeti kulisszákat tol be a vers terébe, aminek célja a költői megszólalás helyének kijelölése. Az M/1-es és az M/7-es találkozása így egy történeti hagyomány (a kurucos függetlenségi szemlélet) végpontja is lesz, kissé rezignált ragaszkodással utalva a Zalai passió fentebb említett záróversére, a költői autonómiáért folytatott küzdelemre az egymástól elválaszthatatlanná tett költői pálya és életút egy olyan pontján, ami egybeérés és lezárás is - ezt a lezáráspillanatot segít költészetté stilizálni a történeti múlt. Amit hallunk, "ez a két perc / Jutalomjátékom itt, a történelem végén" - így érnek össze a motívumok, éppen megfelelő dobogót építve. Ez a drámai beállítás persze újfent stilizáció. E prózai korban így születhet csak, e roppant gondos stilizálás, buzgó arcképkészítés és emelvényépítés eredményeképpen progresszív, egyetemes költészet, így válik lehetővé a régi romantikus program, a világ költőivé tétele. A metszéspont "legkisebb és legnagyobb" között, az "Isten és a féreg" romantikából örökölt kereszteződése is e költészet eddigi dilemmáinak jelzése. A kicsi ironikus felnagyítása provincialitásának leleplezéseként mutatkozott a Zalai passióban is.

Ezután következett a nagy kísérlet: a költői szerep leépítésének évtizedei (Petri, Tandori, Kukorelly, Parti Nagy és így tovább) után

a lírai alany újrafelépítésének

experimentuma egy ragyogóan játszható költői szerepminta, Somlyó Zoltán, az "elátkozott költő" újrafelfedezésével, és szecessziós stilizációval a harsány imitáció, az elrajzolt sminkek terepén az Első pesti vérkabaréban (az előző verseskötetben), ami az alanyiságot a cserélődő maszkok költészeteként nyerte vissza. A kabaréban míg utánoz a parodista, a nőimitátor, egyúttal túlzásaival rá is mutat, idegenként, szerepére. Petri György óta senki nem volt olyan hivalkodóan alanyi költő ugyanis, mint Szálinger, nem volt olyan, aki az alanyi költészet hagyományát ennyire elevenné akarta és tudta volna tenni. Ez nem vallomásosságot jelent, hanem egy alanyi beszédhelyzet imitációjának gondos versbeli kimunkálását. Miközben a hivatásos honi líraolvasás egyik közhelye, hogy a hagyományos költői szerepek hiteltelenné váltak, Szálingert semmi sem érdekli jobban e szerepeknél; még a képviseleti líra lehetősége is felvillan az autópályák keresztezési pontján: "Ez az állandó hangzavar és füst / Nem más: többségi ének" (M1/M7). Afféle kései "hallom Amerika hangját". Világossá válik, menynyire tudatos mindez, ha elolvassuk Szálinger Petőfi-írását a Kultúrparton. Petőfi költészetéből (alighanem Margócsy István fontos könyvétől is ihletve) a személyiségépítés technikáit, az image-makinget emeli ki, a lírai alany figurájának állandó újraépítését mint hatáseszközt (nem véletlen popsztár-analógiája). Az új kötetben is lépten-nyomon a lírai személyiség újjászületéséről, kialakulásáról olvasunk: "sorsból társ lesz, életből másik élet" (Épül, épül), aztán "álmodtam, s a gyakornokot levedlem" (Album) és így tovább. A tágan értett, Adyt is magába foglaló nemzeti romantika lírai szereprepertoárja e költészet első számú kelléktáraként jelenik meg.

Arcképkészítési kísérlet az új kötet számos verse is, a lírai én újbóli és újbóli felléptetése új és új kulisszák előtt. Világos, hogy a stilizációnak végig maszkosnak kell maradnia, sőt jeleznie kell maszkját, különben mitizáló önparódiává, önsajnálattá válhat: a színház az őszinteség egyetlen lehetősége.

A Költő & Hadvezér témája a költő figurájának újabb alakváltozata: a költő és a hadvezér kapcsolata tisztázhatatlan, hiszen a hadvezér beszél a versben, ő hát a költő is, ahogy a cím mondja. Hadait elvesztette - amikor hadvezérként megszűnik, akkor kezd költőként beszélni. ' az is, aki felháborodik, hogy "átír engem a kis literátor", a költőt magához képest külső erőként mutatva meg, de az is ő, aki nagyságának és lemondásának egyedüli helyét a versben találja meg mégis.

Felveszi és leteszi maszkját,

működésében mutatva meg a Szálinger-vers legfőbb formaelvét. Költői önarcképet formál a Férfibúcsú című versben az önmegszólítás alakzata, a Költő és a vadkan című szövegben a dialógus, és sajátosan tükrözött önmegszólítás a házsongárdi temetőben pihenő Téglás Gábort szólító szép vers is. Az arckép, a "korán lehullott jurátus-poéta" "megidézhetetlen" alakja jobb híján feltöltődik e költészet régi maszkjaival: "Kétszer temetnek Téged, lángjaőrző, / Magyar s utolsó romantikus költő". Világos, hogy ez a szólítás legalább annyira idézi a Csokonait vagy Vajda Jánost szólító Adyt, mint Téglás Gábort. Az önmegszólítás, mint fontos arcképrajzolási technika, itt nem a személyiség önmegértési kísérlete, mint Németh G. Béla korszakos értelmezésében, hanem ennek a szerepnek a felvétele, a hagyomány felhajtóerejének felhasználása, hogy lírai személyiséget teremthessen vele a vers. A létösszegzés, az érték és időszembesítés nyomai, persze, itt is feltűnnek - a kötet uralkodó kedélyállapota a rezignáció.

A Centrál kávéházhoz szóló ódában az idők szembesítése játékos komolysággal zajlik, a kávéházi költő (újabb szerep) egyszerre hat régi berendezési tárgyként és furcsa ócskaságként a szövegben, nem illik oda, mégis egyedüli otthona a hely. Kívül- és belüllétének metaforája lesz a költőség: "mint a hely bohóca [...] festetten vigyorogni". A lírai én clown lesz, a cserélődő maszkok helye. "Lassan lebomlok más szerepbe zárva" - ahogy egy másik versben áll (Mint börtönkonyha képzett csillagásza). A Centrál, ez a remek köszöntőszöveg tanúsítja, hogy - épp mivel Szálinger színházi alkatú költő - nem áll távol tőle az alkalmiság: a színház aligha lehet más, mint az alkalom művészete, az alkalomszerűség és a stilizáció együttes tere. Új műsorhoz új férfi kell.

A maszkosság eltakarása, a lírai alany felszámolásának kísérlete hazugság, lényegében az ilyen törekvések bírálata e költészet erkölcse: "Megmutatnám a szent hajlamból / Hogy lesz ösztön a képmutatásra" (Turizmus). A Fogadjisten, Mária utca című csodálatos vallásos versben: "Városi játék: a fényűzés kikenve / Puritánnak, s magára mutogat". Alighanem ez az ethosz készteti ingerkedésre Babitscsal a költőt, akit előző köteteiben két remek gúnyverssel is megtisztel, amiért előbbre tartotta a "takart sebet" a "festett vérzésnél". Szálinger a "festett vérzést" szereti inkább. Alighanem ez teszi bizalmatlanná, érdektelenné az Újhold poétikájával szemben is, mint a 30-as, 40-es költők közül másokat is. (Ezeken a hasábokon fejezte ki távolságtartását Lanczkor Gábor és Borbély Szilárd is e hagyomány vonatkozásában.) Ennek a maszkpoétikának önértelmező összefoglalása a Város a mólótájon című hosszúversben: "Ami a bájt fedte: maga volt a báj".

A számos erős szöveg közül, lényegében előzmény és következmény, rokon nélkül a kötetben és az életműben kiemelkedik egy nagy vers, Két katolikus címmel. A szöveg szerint a test a bűn és a szólítás helye is, mert Isten csak a testi szerelmen, a testként érzékelt Másikon keresztül szólítható, de a szólítás mindig intézményesíthetetlen, ezért a testek találkozását a házasság nem szentelheti meg. A testi érintkezésben épp ezért nem érhető el nemhogy az Isten, de a Másik sem végleg, ugyanezért. Az imák szólítottja "nagynevű Vétlen", nagy neve azonban nem íratik le: csak hiányként, a bűn hiányaként van jelen. Épp az mutatja a testek elválasztottságát, hogy "egyik se tudja, Veled mit csináljon". ' áll azok közé, akik egymásban megtalálni vélik. A büntető Isten önmagát zárja el a Kreatúrától, egyetlen lehetséges imája soha nem szólíthatja meg: "Jaj, meg ne értsd soha! -: Téged keresnek, / És téged félnek egymásban a testek". A vers mintegy követként szól a kettő nevében, s könyörgéssé egyedül akkor válik, mikor a vétlen Istent óvja: "Jaj, meg ne értsd soha" - csak ezt kéri. Betűinek bonyolult alliterációs rendszeréből, egymásban létekből, érintésekből teremtődik a szöveg ornamentikája, így építi fel a vers a Testek templomaként önmagát, hogy a kettő elválasztottsága mintegy Isten helyévé, házává válhasson.

A kötet nem egyenletesen erős persze: az utolsó gyűjtemény óta eltelt hosszú évek miatt egyszerre kellett épp aktuális válogatásnak és "besztof"-nak lennie, ahogy a költő egy interjúban mondta, és ezt a feladatot nem tudta hibátlanul megoldani, de így is elég magaslati pontja van (Fogadjisten, Mária utca, Pest, Város a mólótájon, Szőlőszínház, Két katolikus, Régvolt királyok). Szálinger Balázsról az utóbbi évek verses epikában tett, nem mindig eredményes, hosszúra nyúlt kirándulásai után bebizonyosodott, hogy elsősorban lírai költő. Nemzedéke egyik legfontosabbja.

Magvető, 2009, 80 oldal, 1990 Ft. (Interjúnk Szálinger Balázzsal lapunk 2009. október 29-i számában olvasható.)

Neked ajánljuk