Zene

A vígszínházi Othellónak vannak igen látványos, nyomulós, hiperaktív tulajdonságai, amelyek megnehezítik, hogy az ember a részletekre, árnyalatokra figyeljen. Nota bene, a nagyszínházi produkciók általában is hajlamosítanak a felületes befogadásra: azt látjuk, ami erősen mutatja magát. Az Othellóban például azt, hogy forog az emeletes színpad, marciális a közeg, és nem fekete az Othello. Viszont más.

Dafke, azaz: csak azért is. A regénybeli házaspár, a nő is és a férfi is meddő, ketten együtt, a nedveik nem passzolnak - szerencsétlen kémiai adottságaik ellenére ők mégis szeretnének gyereket, akarnak, mindenáron, amire elvben van is lehetőségük. Rendszerváltozások éveiben vagyunk, a történet szempontjából lényeges még, hogy egy zsidó családban. Dafke: akkor is, ha nem segítenek, ha hátráltatnak, még inkább direkt szívatnak minket; ha értetlenül áll a dolog előtt a saját családom, akkor is akarom. A meddőség hiába két ember intim "betegsége", valójában a női test teljes kiszolgáltatottságát jelenti; míg a férfi egy pár perces művelet után Petri-csészében adja le az anyagot, addig felesége ultrahangvizsgálatokon, műtőasztalon, kórházi ágyon, a szociális érintkezéseiben, a munkahelyen vagy csak a saját szobájában remegő lábbal, hormonkezeléstől izzadva vergődik szünet nélkül a lombikprogram hálójában. E történet elbeszélője természetesen ilyen akarnok, szerencsétlen, küzdő nőtípus.

Karafiáth Orsolya új könyve - mely egyébként még csak a harmadik versgyűjteménye a (verset) keveset publikáló, ám annál ismertebb költőnőnek - maga is olyan, mint ahogy időnként a versekből kibontakozó különböző nőfigurákat elképzeljük: finom érzelmek, megkapó szeretetvágy, elegáns önirónia és nem kevés rezignált fájdalom, melyek azonban alig látszanak ki a fölöslegesen túlbonyolított körítések, pózok, koncepciók és maszkok mögül. Viszont amikor az ember már épp lemondana róluk, mert csak tollboában hajlandók kocsmába menni, összehányják a fürdőszobát, és viccből megengedhetetlen otrombaságokat sugdosnak legjobb barátaink fülébe, akkor hirtelen van két olyan őszinte mondatuk vagy gesztusuk, ami miatt megáll az ember keze a kilincsen, és ahelyett, hogy kihajítaná őket, inkább tartja a fejüket a nehéz pillanatokban, sőt még a saját vállát is odanyújtja a még nehezebbekben.

A magyar forgalmazó nem sokat bízott a fantáziára: az eredeti címet (Dead Snow = Halott hó) is megfaragta, nehogy az ôszi derengésben valaki még ökothrillernek nézze az SS behavazott vérfarkasait. A legstílusosabb DVD-cím azonban így sem a foszladozó horogkereszteseké, azt ugyanis a szintén nemrégiben kiadott Leszbikus vámpírok gyilkosai, az árukapcsolás e másik szép példája mondhatja magáénak.

Vajon miért érzi úgy egyre több zenekar, hogy a kerek évfordulóikon nem elég kiadni egy best of-lemezt, aztán valami gigantikus turnéra indulni, hanem még az adott évben megjelenő albumnak is feltétlenül önreflexívnek kell lennie?

Már odaérni is különös a lakásszínházba, a romokban álló Kálvin téren keresztül, félhomályban. A Fecske nevű pincekocsmában van előadás előtt a gyülekező, azonosítás után a rendező, Dégi János kíséri fel a közönséget a kissé lepattant, alulfűtött bérlakásba.

Noha az "szövetség történeteit és passzusait kreatív módon felhasználó, invencióban és energiában oly dús Verdi-opera múlt vasárnapi előadása éppenséggel nem új produkció gyanánt került a közönség elé (hiszen Mikó András 1987-es, gusztusosan hagyományos rendezésének immár a felújítása is majd' háromesztendős), azért az esemény több okból is kritikai megörökítésre érdemesnek bizonyult. No nem a belpolitikai élet és a diplomáciai testületek képviselőinek szembeötlő jelenléte okán, hanem elsősorban a vendégkarmester, a magyarországi születésű Moshe Atzmon miatt.

A kifejezetten ebbe a kis alapterületű kiállítótérbe tervezett-alkotott táblaképsorozat majd mindegyik, nagyvonalúan festett darabjáról kíméletlenül néznek a szemünkbe már-már ijesztően metsző, meglehetősen mélyre hatoló tekintettel - és ez a vájkáló pillantás adott esetben még a csukott szempárt ábrázoló festményeknél is utolérhet bennünket. Az alkotó korábbi, hiperrealista indíttatású, ám jócskán túlszínezett önarcképeinek stílusában fogant, de jóval visszafogottabb, hűvösebb színekkel operáló vásznakon óriásira nagyított arcfragmentumok néznek ránk áthatóan, ha nem épp fenyegetően.

A hazai alagútfúrások zaja elnyelte a szófiai metró felől érkező jó híreket: nemrég vonalátadás történt Bulgáriában, de hogy e hírre pont egy New Yorkban játszódó film irányítsa rá a figyelmet! A kód már akkor megtéríti a beléje fektetett bizalmat, amikor Antonio Banderas a manhattani Grand Central Stationön ereszkedik alá, és hol lyukad ki: egy, a miénkhez nagyon is hasonlító szovjet metrókocsiban. Ígéretes kezdés, főleg, hogy Morgan Freeman is ugyanezen a metrón utazik: két ilyen sztár egy olyan filmben, melyben az oroszok alagutat fúrnak Manhattanig, ilyesmiben már nem is reménykedtünk.

Sokan azóta várták ezt az estét, mióta csak híre kelt, hogy együtt gyakorol a hatvanas-hetvenes évek tán legkiválóbb hazai előadója és korunk egyik legígéretesebb bandája, a fiatal, tehetséges zenészek által alapított Qualitons. A találkozás nem is véletlen: utóbbi magától értetődő természetességgel használja a három-négy évtizeddel ezelőtti "daliás" idők fúziós popzenéjét - az akkoriban keletkezett KK-albumok pedig kedvenc zsákmányai a hazánkban is szorgalmasan túró rare groove-vadászoknak.

Afféle Holt Költők Társasága ütötte fel a fejét Moszkvában: a Turgenyev-kinézetű spiritiszta vezetésével verselő széplelkek azon versengenek, hogy ki legyen a következő a Halállal frigyre lépők sorában. Bizony, a szektaszokás szerint nagy kegy az, ha valaki önkezével vethet véget életének, amit számos jó házból való moszkvai meg is tesz, mielőtt Eraszt Fandorin maga is beáll a halálváró rímfaragók közé.

Szeptember végén jelent meg az Erik Sumo Band második lemeze Bajleves (The Trouble Soup) címmel. A 2005-ben alakult zenekar szabadon keresztezi az egymástól látszólag távol álló műfajokat (a tánczenét, a sanzont, a rockot, a popot) és hangulatokat, sokszínű, egyszerre dinamikus és játékos dalokat alkotva. A zenekar két ellentétes karakterű, egymást kiegészítő énekesnőjével, Kiss Erzsivel és Harcsa Veronikával, valamint a zenekarvezető Tövisházi Ambrussal az új lemez apropóján beszélgettünk.

Egyvalamit muszáj leszögeznünk rögtön az elején. Ez az Alice In Chains nem teljesen ugyanaz a zenekar, amely a kilencvenes évek legelején a négy nagy grunge-csapat egyikeként (a Soundgarden, a Nirvana és a Pearl Jam mellett) forradalmat csinált, hiszen ennek a forradalomnak és az Alice In Chainsnek mint zenekarnak szerves része volt Layne Staley, a heroinfüggő énekesgéniusz, aki jellegzetes hangjával és énekstílusával tette feledhetetlenné az időközben klasszikussá nemesedett Alice In Chains-lemezeket, és akinek a szervezete 2002-ig bírta a harcot a legkeményebb drogokkal. Layne Staley pótolhatatlan. Itt van viszont a zenekar többi tagja:

"Igen nagy, majdnem kínos szünet. Füstfelhők. Kényelmes terpeszkedés. Csend." Ez a színiutasítás előzi meg Molnár Ferenc 1926-os háromfelvonásos anekdotájának első szavait, s paradox módon a Játék a kastélyban előadásain rendszerint már a fenti mondatokkal előrajzolt háromszemélyes, pöfékelős némajáték során el szokott dőlni a pazar társalgási vígjáték aktuális sorsa. Legtöbbször már ekkor kiderül ugyanis, hogy sikerül-e az alkotóknak megteremteniük a játék valószerűségében is teátrális (s viszont: teatralitásában is reálisnak elfogadható) közegét, hogy tudnak-e szmokingot viselni a színészek, s legfőként hogy találtatik-e alkalmas Turai a színpadon.