"Már nem kellett bizonyítani"

Erik Sumo Band

  • Hó Márton
  • 2009. október 29.

Zene

Szeptember végén jelent meg az Erik Sumo Band második lemeze Bajleves (The Trouble Soup) címmel. A 2005-ben alakult zenekar szabadon keresztezi az egymástól látszólag távol álló műfajokat (a tánczenét, a sanzont, a rockot, a popot) és hangulatokat, sokszínű, egyszerre dinamikus és játékos dalokat alkotva. A zenekar két ellentétes karakterű, egymást kiegészítő énekesnőjével, Kiss Erzsivel és Harcsa Veronikával, valamint a zenekarvezető Tövisházi Ambrussal az új lemez apropóján beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: A 2005-ben megjelent My Rocky Mountain inkább szerzői lemez volt, a mostani pedig csapatmunka eredménye - mégis összetartóbb, egységesebb.

Tövisházi Ambrus: Ha az alapvető mozgatórugókból indulunk ki, akkor az előző lemez azért született meg, mert bizonyítani akartam saját magamnak és az akkori zenésztársaimnak az Amorf Ördögök zenekarból, hogy tudok valami teljesen mást csinálni, mint amit addig csináltam. Itt már nem kellett bizonyítani, kicsit elengedtem azt, hogy én vagyok a zenekarvezető, mert rendben, hogy határozott véleményem van, és én döntök sok mindenben, de nem én mozgatom már egyedül az egészet. És azért is egységesebb, mert egyrészt rengeteget játszottunk, koncerteztünk, másrészt, mert a dalok vannak az egésznek a központjában. Az első lemez kísérletezős jellegű volt olyan hozzáállással, hogy építgetünk valamit, és nem nagyon tudjuk, mi lesz belőle, ehhez képest a mostani a dalközpontúságról szól. Amikor csináltam egy számot a Rocky Mountainre, nem volt egyértelmű, hogy egyáltalán kik fognak szerepelni benne, és hogy mi lesz az egésznek a vége. A második lemeznél pedig valahogy minden egy-egy dalra van felépítve.

Kiss Erzsi: Azért is lett egységesebb, mert koncerteken csiszolódott, ott derült ki, hogy működik. Az első lemez még Erik Sumo néven jelent meg.

TA: Igen, de ott is volt egyfajta csapatmunka, mert azon is játszottak emberek a mostani zenekarból, de az teljesen más indíttatásból készült. Nagyon fontos volt, hogy én teljesen mást akartam akkor. Ezért is volt ez a váltás, hogy most már Erik Sumo Band van, tehát nincs vagy csak részben van köze a kettőnek egymáshoz.

MN: Az első lemeznél az volt a metódus, hogy te megírtad a számokat, és hozzájuk rendelted a zenészeket?

TA: Nem voltak megírva a számok, csak kísérletek voltak, amiket elkezdtünk építgetni. Olyan volt az egész, mint amikor növényeket öntözgetsz, és egyszer csak lesz belőle valami. Volt pár téma, amivel nem tudtam mit kezdeni. Erzsi akkor dolgozott a harmadik EKEZ-lemezükön (Röné Álma - H. M.), és felmerült, hogy odaadnám neki az egyik témát, hátha kitalál rá valamit. Így született például a Real Moustache című szám. Ilyen kis ötletekből születtek a dalok, ment a hanggyurmázás.

MN: Ehhez képest a Bajlevesnél hogy festett az alkotói folyamat?

Harcsa Veronika: Nagyon sokfázisú lemezkészítés volt. Amikor én csatlakoztam a zenekarhoz, akkor jelent meg az első lemez, de szinte rögtön készültek új felvételek. Egy-egy számot felvettünk, aztán azok a felvételek kukába kerültek, másfél évvel később felvettük őket másodszor, aztán három évvel később felvettük egy harmadik verzióban. Tehát nagyon soklépcsős folyamat volt.

TA: Azért nem volt egyszerű ez az egész, mert egy idő után, elég hamar olyan népszerű lett a zenekar, hogy nekem egyre nagyobb feladatnak tűnt a második lemez elkészítése, az, hogy megfeleljen annak, amit a közönség elvár az Erik Sumótól. Azt éreztem, hogy egy klassz koncertzenekarrá értünk össze 2007-re, ez nyilván a sok fellépésnek köszönhető. Itthon is volt koncertünk, főleg Budapesten, de nagyon sokat mászkáltunk külföldre, Németországba, Ausztriába, Franciaországba vagy éppen Izraelbe, és nagyon összeért a csapat. Egy-egy ilyen külföldi út mindig jó hatással van a zenekarra, de a lemez az egy intim dolog. Vagy én hallgatom egyedül, vagy a családommal, illetve azzal, aki fontos nekem. Viszont koncerten más számok működnek, mint lemezen: azok, amelyek az adrenalinra, a lendületre, a ritmusra épülnek. És ezért le is maradt a lemezről három szám, a Funny Stairs, a Moon és a Sweet Love.

MN: Azt a dinamizmust, ami az ESB-koncerteket jellemzi, mennyire lehet kivitelezni lemezen?

TA: Szerintem nem kell kivitelezni. A lemez olyan szinten más dolog. Volt már erre próbálkozás, az előző német kiadónktól eljöttek egy koncertünkre, és felvették több kamerával, de ennek végül nem lett eredménye. A nyersanyag megvan, de nem készült el a dolog. Azt gondolom, hogy a koncertfelvétel kevesebb, kisebb erejű dolog. Egy koncertet nem lehet úgy felvenni, hogy visszaadja azt az atmoszférát. Nem is nagyon szeretek koncertfelvételt hallgatni.

MN: Visszatérve a dalírásra: közösen is írtatok most, vagy elsősorban Ambrus hozta a témákat, és ahhoz adtátok hozzá, amitek volt?

KE: Én úgy szeretem hallgatni a zenét, hogy kitalálok rá dolgokat, és ezt az Erik Sumónál maximálisan kiélhetem. Ha mondhatok ilyet, én világéletemben ezt csináltam - amikor Stinget hallgattam, akkor mindig vokáloztam rá. Ha megkapok egy mintát, kitalálok rá témákat. Vagy improvizálok próbán, vagy pedig otthon összerakom, és megmutatom a zenekarnak. Ha van úgy, hogy nem olyan jól sikerült, akkor még dolgozom rajta.

HV: Mindenképpen részt veszünk mi is a dalszerzésben, még ha nem is olyan szinten, mint az Ambrus. A Bajlevesre is azt mondanám, hogy ez alapvetően az Ambrus szerzői lemeze, csak mi is beletettük a saját dolgainkat. Nálam számonként változik, hogy milyen szinten veszek részt a dalszerzésben. Van olyan dal, amelyet szöveggel-dallammal együtt hozott nekem az Ambrus, tehát ott csak előadóként kellett magamévá tennem. Volt olyan is, hogy csak alapot kaptam, és én találtam ki rá énekdallamot és szöveget.

KE: Nálam a szöveg mindig az enyém.

MN: Nagyjából ellentétes karakterek vagytok - ez mennyire ösztönöz titeket?

HV: Amikor bekerültem a zenekarba, akkor nagyon nagy hatással volt rám az, ahogy az Erzsi dolgozik. Nyilván ha én tőle veszek át valamit, az egész máshogy jön elő a színpadon, mert teljesen más a habitusunk - a közönség nem veszi le, hogy én most az Erzsitől merítettem.

TA: Azok nagyon jó pillanatok a koncerten, amikor azt játsszák, hogy egymásra raknak még egy lapáttal. Különösen a számbefejezéseknél van így, akkor elszabadul a pokol, van egy ilyenfajta versengés, hogy ki tud még őrültebben hozzászólni egy befejező ponthoz.

KE: Abszolút partnerek vagyunk Veronikával. Jól tudunk együtt játékosak lenni, és egymásra hatni. Lehet, hogy sok szempontból külön pólusok vagyunk, de az őrültség, az valahol közös. A gyökereink, a zene szeretete, komolysága és komolytalansága ugyanaz. Karinthy jól ismert mondata, hogy a humorban nem ismerek tréfát, ránk is igaz, ezt az utat követjük mi is - komolyan, de játékosan zenélni.

MN: Ez az egész lemezre is igaz: a számok szerkezete és hangszerelése játékos, de van egy markáns, súlyosabb hangulat is bennük.

TA: Most visszagondolva én egyetlen dologgal nem vagyok elégedett, az pedig a borító. Stark Attila, a borító tervezője szép dolgokat csinált, inkább én vagyok a hibás. Azt gondolom, hogy a lemez maga komolyabb meg komorabb annál, amit a borító sugall. Végül is azért lett ez, mert az előző az még őrültebb volt. Van a lemezben felszabadult hülyéskedés is, persze, de nem ez a meghatározó. Azért vagyok bajban minden egyes alkalommal, amikor egy adott lemezről beszélni kell, mert annyira közel van még minden, hogy egyszerűen nem tudom kívülről nézni az egészet. Azt tudom, hogy benne van az is, mi történt a zenekarral az elmúlt évben, és még az is benne van, hogy picit fellazult a zenekar, nincs annyi koncert. Meg az is, hogy megszületett a kislányom májusban, a babavárás hónapjainak hangulata is benne van, és még egy csomó minden, de azt nem tudom megmondani, hogy milyen, és szerintem nem is kell.

HV: Nekem minden, ami az Erik Sumóhoz kapcsolódik, a felszabadultságról szól. Ahhoz képest, amit mondjuk a Quartettemmel csinálok, egy Sumo-koncert mindig a nem annyira komolyan vett dolgokról szól. Sokkal többet ugrálok, nevetek, sokkal kevésbé veszem komolyan magamat az Erik Sumo-koncerteken.

MN: Ambrus, te az Erik Sumo Bandet tekinted az első számú zenekarodnak?

TA: Két zenekar van, amivel foglalkozom, a Péterfy Bori & Love Band és az ESB. Mindkettőben én vagyok a producer és a zeneszerző, de ez az a zenekar, amelyben a legjobban ki tudom élni magam zeneileg. A Péterfy Bori-zenekar sokkal szigorúbb dolog zeneszerzői szempontból. Tulajdonképpen ott az dönt, hogy a Borinak milyen témák vagy énekdallamok állnak jól. A Sumót azért kezdtem el, mert az Amorf Ördögökhöz képest akartam egy felszabadultabb, lazább dolgot, és az angol nyelv ebben sokat segített, mert a dal szövegének és jelentésének nem kell nagy feneket keríteni. A magyar nyelvű dalszövegírás hagyománya nagyon súlyos teher, mint ahogy a magyar művészet iszonyatosan nehéz, ólomsúlyú. Ehhez képest az angol nyelv elbírja a könnyebb szövegeket, egyszerű dolgokat is lehet mondani anélkül, hogy bántó lenne. Az a fontos, hogy a zenék hangulatához jobban tud illeszkedni ez a szöveg.

MN: Mennyiben más az, amikor nem saját zenekarnak vagy a producere? Például a két Kiscsillag-lemeznél vagy a Heaven Street Seven Jazz című albumánál.

TA: Nekem nagyon jó tanulságok voltak ezek a munkák, de most eldöntöttem, hogy egy darabig nem fogok ilyet elvállalni. Azért, mert nagyon meg van kötve az ember keze. Eleve egy rockzenekari producerkedés az teljesen más, ott egyszerűen vannak olyan dolgok, kialakult kapcsolatrendszerek, amiket tisztelni kell. Ebben az esetben a producerkedés kicsit pszichológusi feladat lenne, és én egyáltalán nem vagyok jó pszichológus. Ez a fajta producerkedés inkább hangszerelési munka volt. Mindegyik nagyon izgalmas volt, és azt gondolom, hozzá is tudtam tenni mindhárom lemezhez, de egyszerűen úgy érzem, hasznosabban fel tudom használni az energiáimat akkor, ha számírással foglalkozom ahelyett, hogy más zenekarok útját egyengetem.

MN: Az új album The Trouble Soup címmel jövő februárban Németországban is megjelenik a kölni Le Pop kiadásában.

TA: Van most Franciaországban egy új sanzonszcéna, amely egy tengerparti város köré szerveződik - nagyjából úgy, mint Bristolban volt a triphopszíntér. Ez a kiadó megjelentet egy válogatáslemez-sorozatot a német piacra. Ők ezt már évek óta csinálják, de akartak valami olyat is, ami már nem francia, ami kicsit újszerű, és az első Erik Sumo-lemez valamiért Németországban ismert lett, és a nyugat-európai országokban nagyjából ötezer példány elfogyott belőle. Nem volt nagy reklámja, de underground szinten, fű alatt népszerű lett. Ez annak köszönhető, hogy Németországban a promóciónak profibb hagyománya van. De azt gondolom, ez a zenén is múlik, azért terjedhetett el, mert a zene tetszett nekik, a promóció pedig csak segítség volt ehhez.

MN: Kapcsolódik majd turné is hozzá?

TA: Nagyon reméljük, hogy igen. Valószínűleg jövő tavasszal lesz. Már korábban is játszottunk Németországban, nagyon klassz helyeken, filmfesztiválokon, klubokban, klubmegnyitókon. A németeknél az a jó, hogy nem érdekli őket, hogy nem ismerik a zenét. Ha hallottak valamiről, ami jó lehet, akkor sokkal inkább hajlamosak végighallgatni egy koncertet, mint mondjuk a magyarok. Itthon sokkal inkább konzervatívak a zenehallgatásban és a koncertre járásban. A magyar ember azért jár koncertre, hogy azt a három számot, amit ismer, újra meghallgassa. És nagyon sokszor tapasztaltuk Nyugat-Európában, hogy a közönség azért jön el, mert azt szeretnék, hogy valaki meglepje őket. De a legmegdöbbentőbb koncertünk Izraelben volt nemrég. Elmentünk a világ végére, Tel-Avivba, elmentünk egy Barbie nevű klubba, és önálló koncertünk volt. 550 ember befizetett arra, hogy minket megnézzen, az elképesztő volt.

MN: Filmzenés felkérésed volt mostanában?

TA: A legutolsó befejezett filmzene, amit csináltam, a Pánik volt. Van egy nagyon érdekes dolog, amit görgetek magam előtt egy ideje, és nem csak rajtam múlik, hogy sikerül-e megcsinálni. Ez egy természetfilmhez készülő zene lesz, Szibériában játszódik, és egy kis családról szól. Még készülőben van, nekem nagyon lenne kedvem hozzá.

Az Erik Sumo Band lemezbemutató koncertje november 13-án lesz a Dürer Kertben

Neked ajánljuk