Ez persze túlzás, lassan három évtizede működő Divine Comedy nevű kamarapop-zenekara rendszeresen előkelő helyezéseket ért el a brit lemezlistákon, kultikus tévésorozatok filmzenéjét szerezte, operákat írt, dolgozott együtt az Airrel vagy épp Charlotte Gainsbourggal is. Az ír dalszerző nevét persze alighanem többen megismerték a hollywoodi film révén, és nagyon úgy tűnik, hogy a betétdalok sikere segíteni tudott abban is, hogy a Divine Comedy ismét pályára álljon. Az előző évtizedben készült lemezein a zenész hol kissé fáradtnak tűnt (Foreverland, 2016), hol túlságosan ambiciózusnak (Office Politics, 2019).
Tizenharmadik nagylemezén mintha az idén 55 éves Hannon megbékélt volna a korával, és nem próbálna már az a bohókás szőke srác lenni, aki a ’90-es évekbeli albumborítóin látható. Az Abbey Roadon rögzített Rainy Sunday Afternoon vidámabb pillanatait is valami eltüntethetetlen melankólia szövi át, és tényleg olyan hangulata van, mint amikor az ember egy esős vasárnap délután bámul ki az ablakon. A főleg akusztikus hangszerekre és az időnként bekúszó nagyzenekarra épülő dalok egységesen erősek, a The Heart Is a Lonely Hunter a legfülbemászóbb. A Rainy Sunday Afternoon a legszomorkásabb, de hosszú ideje a legjobb Divine Comedy-lemez, a korszellemhez az égvilágon semmi köze, de Hannonnál ez nem is meglepő.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
