Magyar Narancs: Legutóbbi, 2020-as, Dűne című kisfilmje azután született, hogy álmot látott, amely megindította Önben az alkotási folyamatot. Honnan ered a Capriccio ötlete?
Ulrich Gábor: Mindig is érdekelt az önreflexivitás, az eddigi filmjeimben is igyekeztem a technikára, a műfajra, a stílusra és nem utolsó sorban saját magamra reflektálni. Az animáció azonban ab ovo szürrealista, vagy legalábbis kevésbé realista műfaj, főleg az a képzőművészeti vonal, amit én képviselek. Épp azért az a fajta direkt önreflexió, ami egy „natúr” filmesnek rendelkezésére áll, nálam nem lehetséges: én nem sétálhatok be a kameraképbe, mutathatom meg a mikrofontartó embert, de olyan filmeket sem készíthetek, mint a Dogma-mozgalom tagjai, akik permanens reflexióban alkotnak. Én erre csak többszörös áttétellel vagyok képes: ilyen a Capriccio is, ami lényegében magáról az alkotó munkáról szól, annak összes hullámvölgyéről, küzdelméről, sikerélményéréről, zsákutcájáról. Én magam is a kétségbeeséstől kezdve az eufóriáig minden lépcsőfokot bejárok alkotás közben, ez a film is így készült.
Magyar Narancs: Nehezen születnek meg filmjei, vagy ha megvan az ötlet, már minden könnyen megy?
UG: Egyre nehezebben – és ez nemcsak a lelki alkatomnak köszönhető, hanem annak is, hogy magányos alkotó vagyok. Az animációs filmjeimben nagyon ritkán hívok külső segítséget, épp ezért kevés visszajelzést kapok, a saját érzéseim pedig nagyon sokszor becsapnak. Számtalanszor ébredek úgy reggel, hogy az előző kétheti munkám nem tetszik – ilyenkor van, hogy beteszem a fiókba, de van, hogy a törlés gombbal megsemmisítem az egészet. Aztán előfordul, hogy ezt is megbánom. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a tizennyolcadik variáció egyáltalán nem jobb annál, amit harmadjára csináltam, de erre is csak utólag jövök rá. Folyamatosan tágul a világom, egyre több dolog kerül a látóterembe, de ez nemhogy megerősítene, hanem még inkább elbizonytalanít, mert egyre nagyobb az eltévedés veszélye. Huszoniksz évvel ezelőtt az első filmjeimet nagyon boldog, tudatlan magabiztossággal készítettem el, azok sikere talán épp ennek a bátorságnak köszönhető, ami egyre kevésbé van meg bennem.
Magyar Narancs: Ezért szokta hangsúlyozni, hogy még mindig az első, Idegen test című 2002-es filmjét tartja a legjobbjának?
UG: Pontosan. Egyszerű, mindössze másfél perces animációs rövidfilm volt. Azóta nemcsak én, de a világ is megváltozott, a filmfesztiválokat járva azt látom, a szerzői, kísérleti animációs kisfilmek között alig akad már ilyen rövid alkotás. Már a 4-5 perces filmek is ritkák, egyre gyakoribban a 10 percnél is hosszabb munkák. Ez valószínűleg az átmediatizált életünknek is köszönhető, változott az ingerküszöb, kép alapú helyett lassan mozgókép alapú társadalomról beszélhetünk.
Magyar Narancs: A Capriccio mintha könnyebben befogadható is lenne, mint előző filmjei: egy apró madár története, amely visszaadja egy zongoraművész végső reményét és megmutatja a hétköznapokban rejlő zene erejét.
UG: Előző filmem, a Dűne kapcsán gondolkodtam el azon, hogy az absztrakt formanyelv egyszerre nagyon izgalmas, de egyben idegen is tőlem – talán épp ezért vonzott annyira. Addig főleg figurális filmeket csináltam, vagy legalábbis valamiféle senkiföldjén tévelyegtem, a figuralitás és a formai absztrakció között. Az jutott eszembe, milyen izgalmas lenne ötvözni a két megközelítést. A film nagy részében egy egyszerű madárfigurát látunk, aki letapogat, magáévá tesz egy absztrakt kottát, amiről lassacskán kiderül, hogy nem is kotta, de még csak nem is annyira absztrakt. Az elmúlt években rájöttem, hogy a filmezésben van egy dolog, amivel nem lehet kísérletezni. Ez a befogadó érzelmi dinamikája, ami egy lassan emelkedő előkészítői szakasszal kezdődik, majd katarzisban csúcsosodik ki, és egy gyorsabb levezetéssel zárul. Ebben lehetnek persze hullámvölgyek, de az ókori görög drámáktól kezdve az abszurd színházon át a dzsesszen keresztül a klasszikus balettig minden műnek ez az íve. Valószínűleg azért, mert a mi zsigeri működésünk is ezen alapul: így működik az alvás, az éhség, a fizikai tevékenységeink, kultúrkörtől, életkortól, műveltségtől és ízléstől függetlenül így vagyunk kódolva, ezért ezt a görbét kérjük számon a művészeti produktumokon is. Próbáltam ezt is tesztelgetni, de rájöttem, hogy nem lehet, mert egyszerűen elveszítem a nézőt. Ezen kívül bármi mással lehet kísérletezgetni kisebb-nagyobb kockázatokkal: azzal, hol húzom meg a határt álló- és mozgókép között, vagy akár azzal, meddig zaj valami és mikortól érzékeljük azt emberi beszédnek. A Capricciónál tehát nem engedtem el annyira a befogadó kezét, mint más filmjeimben, inkább a figuralitással játszottam benne.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
