Zene

A Cadaveres, a Superbutt, az MWS és az Ektomorf tagjaiból összeállt magyar szupergrupp a legjobb példa arra, hogy az eredetiségre való minimális törekvés nélkül, viszont jó adag profizmussal, korlátlan önkifejezési kedvvel és punkos lazasággal milyen iszonyat jó zenét lehet összedobni, látszólag csuklóból, azzal a céllal, hogy a zenészek az anyabandáikban már nem tolerált gyorsaságú vagy mélységű témáktól és a miattuk bent ragadt feszültségtől megszabaduljanak. A Bloodiest nem is próbál több lenni ennél: Napalm Death, Terrorizer, Brujeria és némi sepulturás thrash összeöntve - a végeredmény pedig egy első hallásra kőegyszerűnek tűnő, mégis harmincadikra is baromi élvezetes, buldózerként taroló anyag, egy orkánszerű vihar, ami alig több mint negyedóra alatt átsöpör az agyon.

A rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház előadása a kilencvenes évek elején, a délszláv háború kezdetén kialakult zenei irányzatra épül, melynek neve az előadás címe is.

Jason Schwartzman világéletében a geek-slacker-lúzer-okostojás-balfék vonalon mozgott, a csúcsra már pályakezdésekor (Wes Anderson: Okostojás) felért, azóta nincs mit bizonyítania. Hogy mennyire nincs mit, arról szól az Író és kamuhős című sorozat, a tartalomismertető szerint meg arról, hogy egy Jonathan nevű fickó regényírás helyett Chandler és némi fű befolyása alatt magánhekust játszik.

A Petőfi Irodalmi Múzeum nem először tesz kísérletet az irodalom és a divat ötvözésére: a tavalyi Szentkuthy-centenáriumot ünneplő kiállítás nyitó- és záróeseményein ez már megtörtént. Akkor múltbéli múzsának öltözött színésznők léptek ki a rögzített fényképekből és keltek életre 21.

A Harmadik Birodalom nem először nyeri meg a második világháborút. Az alternatív történelmekkel játszó szerzők előszeretettel hozzák ki Hitlert győztesként, s játszanak el egy olyan világrenddel, melyben a fasiszták boldogan élnek, ha meg nem haltak, a kisember pedig, legyen apró, hithű fogaskerék, kisstílű nyerészkedő vagy sötétben bujkáló ellenzéki, két karlendítés között keveredik konfliktusba a rendszerrel.

A mostanában LoneLady néven tündöklő Julie Campbell Manchesterből érkezett, mint annyi kedvence és példaképe, de munkássága sokkal többre értékelendő a jeles előképei előtt való merő tisztelgésnél. A Warp kiadó legújabb üdvöskéje voltaképpen rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik: a gitáros-énekesnő one man show-ját többnyire egy dobgép egészíti ki - mint egykor a posztpunk/new wave időkben.

Személyes empíria, ám akár szakirodalommal is körülbástyázható vélelem: A rózsalovag színpadra állítása az operatársulatok egyik legnagyobb próbatétje, messze túl a Tannhäuseren, ám meglehet, még innen Berlioz operamonstrumán, A trójaiakon. Egy librettó, amely egyszerre filozofál és nyújt szinte a végtelenségig egy durván bursikóz tréfát; egy vígopera, melynek zenéje rendszerint csakúgy többszörös álruhát ölt, mint a nadrágszerepére cselédszoknyát húzó Octavian gróf; egy színpadi játék, melynek előadásához seregnyi karakteres és kvalitásos, persze a német szöveggel is megbirkózó énekes színészre, s hozzá echt bécsies kedélyre van szükség - mindez együtt Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal 99 esztendős remekműve.

Csak a hecc kedvéért tegyük fel, hogy a tárgyalt ügydarab egy az egyben, szőröstül-bőröstül tárja fel a tényvalót, s mutatja meg hátulról, amit rendszerint elölről adatik meg szemlélhetnünk: a Maunika-show-t vagy Józsibarát műsorát, Balázst vagy az anyám kínját. Minden stimmel, minden szó szentigaz, pontosabban, ha nem igaz, hajjak' meg. Akkor mi van? Nos, a legjobb esetben is téves címzés, lefelejtett irányítószám. Készült egy népszerű ismeretterjesztő film, infotainment, hah, dramatizált elemekkel, játékfilmes eszközökkel (2x hah). Egy tényfeltáró magyar mozi a magyar "kibeszélőshow-k" igazi arcáról. Jaj, és vajon ki a manót érdekel az?

Alig kell pár napot aludnunk, s a mozikba kerül egy cseh film, az lesz a címe, hogy Nem félünk a farkastól. Hogy miért épp ez, az még a jövő titka, hiszen a hírek szerint valamit a Piroska és a farkas meséje körül kapirgál. Ám akinek éppenséggel Martha és George tragédiája hiányzik, már most örülhet: Elisabeth Taylor nagy filmszerepében Paprika Steen látható (olykor, vissza-visszatérőn) a vásznon, illetve a színpadon, pontosabban: itt is, ott is - esetleg még énekelhetett vagy rajzolhatott is volna valami szépet, ám arról bűnös módon megfeledkeztek az alkotók.

Amióta magam is telektulajdonos lettem, mélyebben átélem a kispolgárság hétvégi építészetének vizuális abszurditását. Az én házamban például egy nyírfa tartja belülről a tetőt, mert az előző tulajdonos így próbálta megakadályozni a hótömeg miatti újbóli beszakadást. Nem is lett semmi baj. A funkcionalizmus ördöge és a várostól épp hogy eltávolodott ember föltámadó túlélési ösztöne káprázatos megoldásokat képes előhívni. Surányi Miklós egyik korábbi fotósorozatán a sufniépítészet efféle látványosan mulatságos példányait dokumentálta, olyan organikus lényekként ábrázolva az épületeket, amelyek félúton helyezkednek el a több sebből vérző, ám szerethető háziállat és a brutális környezeti trágárság tárgyiasult formája között. Kádár népe ilyen faházakban és ilyen nadrágszíjtelkeken múlatta az időt, és ha vannak népszokások, amelyek semmit sem változtak a rendszerváltás óta, hát ezek éppen azok. Tuja, paradicsom, sufni.

A könnyű szokott igazán nehéz lenni - a Radnóti Színház például az Anconai szerelmesek fanklubteremtő sokéves szériája óta keresgéli az utódot: az úgynevezett felhőtlenül szórakoztató produkciót. Sikeresnek, ízlésesnek, nívósnak és szellemesnek nehéz lenni egyszerre, márpedig pont ez a feladat. (Jó, persze tudom, hogy a színházak túlnyomó része helyből lemond az utóbbi háromról, rossz esetben helyettesíti őket a szimpla közönségességgel a legelső kedvéért.) A dolgot nehezíti, hogy a sikert nem, csak a többi hármat lehet létrehozni (jó esetben) a bemutatóra, s ha ez megvan, még mindig nincs garancia arra, hogy siker is lesz.

2004-ben Nikolaj Lie Kaas megcsinálta Connie Nielsen konyháját (ki ne csinálná meg?), nevelgette kicsit Connie gyermekeit, de Ulrich Thomsen mégis hazajött a háborúból, és kérdőre vonta kedves öccsét: vajh, megdugtad-é drága feleségem? Jó, jó, hát halottnak hittetek, miközben én Afganisztánban voltam eltemetve, és szorult helyzetemben szörnyűségekre vetemedtem, na de mégis! A Testvéred feleségét maga volt a dán jóléti filmes csoda: egy agyonbonyolított dráma, mely mégsem dőlt bele önnön fontosságába (nem úgy Susanne Bier következő filmje - az beledőlt). A skandináv térséget felügyelő remake-bizottság viszont épp a fontosságot látta meg a dán gyarmatáruban, így az amerikai változatban nem csak úgy egyszerűen megtörténnek a dolgok, hanem csupa fontos dolog történik meg a fontos dolgok kissé keresett módján - a nem fontosakat meg hatalmi szóval átvezényelték egy másik filmbe.

A Sumach Ecksként anyakönyvezett előadó eleddig vagy öt különböző művésznéven alkotott: volt ő már Randy Johnson, Sumach Valentine vagy simán Sumach is - utóbbit abban az időben használta, amikor még a Masters Of Universe, majd a Kilowattz nevű, kultikus hiphopproducer-kollektívák beltagjának számított. Egy ideje már Gonjasufiként mutatkozik: ezen a nevén vendégszerepelt Flying Lotus méltán ünnepelt 2008-as, Los Angeles című albumán - ekkor figyelt fel, s csapott le rá a Warp kiadó.

Nekem úgy tűnik, hogy a Rammstein az arénarock-korszak halála előtti utolsó zenekar, amelynek még lehet esélye követni az olyan színpadi show-ban is bivalyerős elődöket, mint a Kiss vagy Alice Cooper. Egy Rammstein-koncert ugyanis nem úgy néz ki, hogy az ember az első sorban állva érzi a zenészek izzadságszagát, és fejbekólintja az elhajított dobverő, hanem felkapaszkodik a Sportaréna kakasülőjére, kicsit botorkál a félhomályban, mintha moziban lenne, bosszankodik a folyamatosan mobiltelefonáló, ide-oda járkáló rétegen, aztán seggen ülve végignézi az előadást. Ami persze egészen jól sikerült, hiszen a Rammstein gyakorlatilag a koncertjeinek köszönheti a hírnevét.