Zene

című vígjátékát Debrecenben Szergej Maszlobojscsikov rendezte, aki önmagát kérte fel a díszlet megtervezésére is. Ha nem így lenne, azt mondanánk, hogy a díszlettervező erősen fúrta a rendezőt: a monumentális faépítmény ugyanis alig hagy helyet a játszóknak, és olyan hangos, hogy vagy mozogni lehet rajta, vagy beszélni. A fa rusztikus hangulata amúgy passzol az előadáséhoz (és Balla Ildikó természetes, nehéz anyagú jelmezeihez is).

Nem állítom, hogy általános érvényű jelenségről van szó, de Magyarországon kétségtelenül létezik olyan felfogás, mely szerint ha egy magyar előadó az ügyes, "szolgai" másoláson túl nem ad hozzá valami sajátos(an magyar), egyedi ízt a zenéjéhez, az nem lehet olyan jó és annyira sikeres - főleg ha angol nyelven énekel. Az elmúlt évtizedben azért feltűnt pár zenekar (a Moog, az Amber Smith vagy a Gonzo), amely valamelyest árnyalta ezt a képet, bár nagy áttörésről az ő esetükben sem beszélhettünk.

"Zsidók, házasságközvetítés, hegedűszó, péntek esti gyertyagyújtás [...] Olykor egyszerre 60 zsidó is volt a színpadon." Naplójának 1967-es szakaszában Karinthy Ferenc sommázta ekképpen a West End korabeli kurrens szenzációját, Jerry Bock, Joseph Stein és Sheldon Harnick musicaljét, s a világjáró író még egy indignálódott félmondatot is beszúrt angliai beszámolójába: "ezért jöttem Londonba?". Mi tagadás, a Sólem Aléchem írásain alapuló Hegedűs a háztetőn olykor valóban a zsidó egzotikum és sóletromantika gyűjtőhelyének tetszik, könnyes-bús, ám azért harsányan színes anatevkai anzikszkártyának. Csakhogy persze több is ennél, s így a musical előadásainak egyik legnagyobb kihívása rendesen éppen az szokott lenni, hogy a produkció azért mégse váljon az ámuló rácsodálkozás (vö. Jákob rabbi kalandjai: "Milyen szép strájmli!"), a folklór és a hangulatos couleur locale megteremtésének kizárólagos színterévé.

1950. június 25-én az észak-koreai csapatok behatolnak Dél-Koreába; ezzel és az USA hadba lépésével szoros összefüggésben a történetet elbeszélő főhős kedves édesapján a beteges utódféltés jelei kezdenek mutatkozni. Ne kerteljünk, hisz maga a szerző sem tesz ilyet: ez a fia szerinti "masszív kisember", a New Jersey-i Kóser Mészárosok (nem baseballcsapat, bár úgy hangzik) Egyletének tagja fogja magát, és becsavarodik. Ezt is azzal a kötelességtudással és alapossággal teszi, mint minden mást az életben. A csirkék helyett fiát, a katonakorba lépő legifjabb Messnert kezdi nyúzni, akit a meghitt családi mészárszéktől messzire üldöz a hirtelen elhatalmasodott atyai aggodalom.

Az elsősorban drámaíróként ismert és elismert szerző prózakötetét többnyire óvatos várakozások, a színpadra szánt művek felőli olvasatok szándékai övezik, holott e tizenhét novella létmódjában és működésében is autonóm mű, ráadásul nagyon pontosan és egyértelműen állnak össze novellafüzérré, szembefordulva a mindenáron regényt (el)várás manapság oly jellemző divatjának. Egressy kis történetei nem is akarnak többnek mutatkozni, mint amik: a Most érsz mellé "mindössze" jól megírt novellák ügyes és jelentéssel bíró szerkezetbe foglalt gyűjteménye.

Hogy mi történik itt, "elöl", mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos, azt nagyjából tudjuk. Tudjuk, mert a szemünk előtt folyik a dolog, tudjuk, mert mi magunk is részesei vagyunk valamilyen szinten a szcénának, mert nekünk is megvannak a szándékaink: akarunk mi is valamit, legalább már annyit, hogy a megegyezés a szájunk íze szerint való legyen.

A Kispál és a Borz alapítója, a Kiscsillag frontembere, a Csík zenekar kísérleti projektjeinek ötletadója és résztvevője, a kortárs magyar költészet zenés népszerűsítője, valamint egy saját fesztivál, a Fishing on Orfű gazdája. Hétfő óta Kossuth-díjas. Lovasi Andrással a díj átvétele előtti éjszakán egy pesti kiskocsmában beszélgettünk.

Hol vagyunk? Egyfelől az animék kedvenc tartózkodási helyén, egy szépen táguló alternatív univerzumban, másfelől mélyen Mamoru Oshii életművében. Előbbi arról ismerszik meg, hogy az aggodalmárok minden fenyegető jövőképe és népszerű öszszeesküvés-elmélete valóra vált; országok helyett rivális nagyvállalatok háborúzgatnak egymással, a pilótafülkékben örök fiatalságra programozott koravén kamaszok kezelik a kormányt, földet érve pedig életük hiábavalóságáról morfondíroznak.

Nincs mese, a walesi és görög felmenőkkel rendelkező, 1985-ben, Walesben született zongorista-dalszerző-énekesnő, Marina Diamandis, azaz - ahogy zenekarnévbe csomagolta magát - a Marina & The Diamonds debütáló albuma a 2010-es esztendő egyik legnagyobb érdeklődéssel várt lemeze. Ez pedig nem kis teher - főleg úgy, hogy Marinát első hivatalos kislemezei és EP-i megjelenése óta hájpolja a brit zenei sajtó.

Az Anglia legféltettebb titkaként is emlegetett csapat koncertje kiváló folytatása volt a Trafó azon törekvéseinek, hogy időről időre a popkoncertek és a színházi előadások határterületein tevékenykedő együtteseket hívjanak meg és ismertessenek meg a budapesti közönséggel. Ennek minden bizonnyal legsikeresebb példája a Tiger Lillies vérburleszk előadása volt 2008-ban (majd 2009-ben), de a tíztagú, meglepően fiatal tagokból álló, főként klasszikus hangszereléssel (zongora, ütős, gitáros-énekes, négytagú vonós- és háromtagú fúvósszekció) operáló Irrepressibles sem adta idén alább, s újfent bebizonyította, hogy Greenaway és Vivienne Westwood hazája még mindig tud újat mutatni, ha kortárs rokokóról és progresszív popkultúráról van szó: a színpadon posztbarokk jelmezekben, ritmusra hajlongó-darvadozó zenekart rendkívül professzionális fényjáték kísérte, a frontember-énekes-zeneszerző Jamie McDermot Antony Hegartyt idéző, pontosabban az ő szentimentális túlhajtottságát gyönyörűen tiszta tremolókkal súlyosbító hangja pedig semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy valóban a műfaj legjobbjai között a helye.

című előadása párkapcsolatainkról akar szólni, a se vele, se nélküle cirkuszokról és a felgyorsult információáramlásnak köszönhetően kiüresedett viszonyainkról. Mindezt sokféleképpen kívánja a nézőkkel megértetni - túl sokféleképpen is ahhoz, hogy ne fáradjunk bele.

A komoly operák - vagyis az opera seriák - reneszánszával kerültek újra a reflektorfénybe olyan szerzők, mint Graun, Hasse vagy Johann Christian Bach, a nagy Bach legfiatalabb fia. A kis Bach a Wohltemperiertes Klavier-kötetből tanulta meg a billentyűs hangszerek alapfogásait, és tizennégy volt, amikor követte nálánál - bátran kijelenthető - valamicskével tehetségesebb bátyját, Carl Philippe Emmanuelt Berlinbe, Nagy Frigyes udvarába.

Pietro Germi pályája az olasz neorealizmussal indult - nem volt iskolateremtő, nem találta ki, nem forradalmasította, de ott volt mindig, ahol kellett, ott minden kilométerkőnél, és amikor eljött az ideje, cipelt egy nagy koszorút is a temetésére. A széles körű elismertséget az irály egyik emblematikussá emelkedő darabja, a Szicíliai vérbosszú (In nome della legge) hozta meg neki, 1949-ben.