Nyolc kis kritika

  • 2004. június 10.

Zene

koncert n Cher Budapesten Diadalmas búcsúzás ez, három értelemben is. Cher elsõ listavezetõ dala 1965-bõl (!) datálódik, mégsem porszagú nosztalgiázás folyt ezen az estén, a mûvésznõ ugyanis a 90-es évektõl kezdõdõen ki tudja már, hányadik virágzását éli.
A régebbi dalok közül sokat egyetlen kurta nosztalgiaegyvelegbe zsúfolt bele, az I Got You Babyt pedig egy, a díváktól nem szokatlan, átöltözõs üresjárat alatt nézhették meg az egybegyûltek a kivetítõvásznon. A Bang-Bang viszont teljes terjedelmében szólt, és nagyot ütött. A 80-as, 90-es évek rockos korszaka is nagy hangsúlyt kapott - mindezeket CD-minõségben hallgathatta végig a közönség, de playbackrõl szó sem lehetett. Sõt, a helyzet az - s egyben a második gyõzelem -, hogy Cher elképesztõen könnyedén és erõteljesen énekelt, és a "gyermekkoromban lenyeltem egy fél fürdõszobát" típusú vibratóiból is kaptunk eleget.

A látvány sem volt éppen visszafogott, akrobaták, mûelefánt, és mindjárt a legelején maga Cher is az egekbõl ereszkedett alá. Mint elmondta, ezt kétszáztizenhatodszor tette meg e turné során, és eddig még mindig sikerült. Kivéve Clevelandben. Ott ugyanis fennmaradt a semmiben. Elragadó elõadásmódban idézte fel a pillanatot: "Az anyukám szavai jártak az eszemben: ha elmész hazulról, lányom, a biztonság kedvéért mindig legyen nálad tiszta, váltás alsónemû. De anya, és mi van akkor, ha egyáltalán nincsen rajtam bugyi?!" A szeretnivalóan mókás énekesnõ öniróniájával többször is derültséget okozott a népnek. Egy alkalommal például a kivetítõn bizonygatta, hogy amit rajta láthatunk, az a saját pofacsontja, plasztikai mûtétre pedig még csak nem is gondolt. A haja pedig magától értetõdõen természetes szõke. Az óriási vásznakon egy negyven évvel ezelõtti Chert láttunk, a színpadon pedig egy hatvanas nõ állt, aki az idõkoordinátákkal dacolva pontosan ugyanúgy nézett ki, mint hajdanán, és ha a táncikálásból vissza is vett már egy kicsit, egyéni tónusának kifejezetten jót tettek az évek. Ez volt a harmadik gyõzelme.

- bugyinszki -

Budapest Sportaréna, június 2.

HHHHH

színház

n Kacsoh Pongrác - Heltai Jenõ János vitéz címû mûvének a Pesti Színházban játszott változatába népes csapat dolgozott bele: Petõfi költeményén kívül Bakonyi Károlytól, Szigeti Józseftõl, Garay Jánostól és másoktól is merített a rendezõ, Forgács Péter és a dramaturg, Faragó Zsuzsa. Forgács Péternek markáns elképzelése volt a darabról - érzelemgazdag, de borús és szkeptikus intonációjából az derül ki, hogy vagy sosem, vagy késõn teljesednek be az álmok.

Füzér Anni díszlete egy aluljárót formáz; az egymás melletti telefonfülkékben nem hajléktalanok laknak ugyan, hanem sötét ballonkabátos, rideg párok állnak egymáshoz préselõdve. A Mostoha tolja be a zongorát, melyen Darvas Ferenc játszik és él együtt a produkcióval. A Mostoha egyébként Börcsök Enikõ, aki a történet megfelelõ pontján a török hadvezért is játssza, és a döntõ csatában egy piros ulti elvesztésével segíti hozzá Jancsit a gyõzelemhez. Ezzel újabb súlyos gondokat okoz: francia királylány, királyság, elfogadhatatlan ajánlatok, pedig a Bagó már megérkezett Iluska halálhírével és a rózsával - illetve csak a rózsa fejével.

Néhány mûanyag széket leszámítva a szükséges bútorokat a csoportos szereplõk, a fõiskolások adják, ballonkabát, tütü (Franciaország) és fehér kiskosztüm (Tündérország) segíti õket az atmoszféra megteremtésében - nem múlik a ború, bár olykor melankóliává szelídül. Majdhogynem tragikus hõs például a Fesztbaum Béla által remekül megformált francia király, aki semmire se vágyik jobban, mint hogy palástját levetve, kantáros nadrágban és flanellingben beüljön végre egy kiskocsmába. Nem adatik meg.

Forgács rengeteg motívumot dob be, és mind ezt a sprõd spleent célozza - de az elõadás szövete valahogy mégis túl simára sikerül. Pedig egyenként mindenki érteni látszik a rendezõt - Szamosi Zsófia egyszerre bisszig és epekedõ királylány, Csõre Gábor Bagó szerepében, és végtére a két fõszerepet játszó Péter Kata és Sarádi Zsolt is. Az effektek, a tömegjelenetek lágyak nagyon, pedig üthetnének: ahogy a zászló nélküli zászlórúd teszi.

- ki -

Pesti Színház, 2004. június 5.

HHHH

könyv

n Vadász Géza: A legfõbb tudomány. Római császár volt Trajánusz. / Vérmes volt, akár egy varánusz. / Oszlopa felmeredt, / miatta reszketett / dák lõcs, pun vagina, gall ánusz." - ez hát a legfõbb tudomány, az ókortól napjainking: a testi szerelem. A többi, ahogy mondani szokás, költõknek való.

Vadász Géza, méltatlanul elfeledett kortársunk, az erotikus versek mestere az utószó tanúsága szerint 1929-ben született. Valami szerelmi botrány után "érett meg benne az elhatározás, hogy kora költészeti és egyéb eszményeivel szembeszállva kizárólag a szerelmi témáknak, a szándékoltan felstilizált költõi hangnak szenteli magát". Apró közbevetés: nem felstilizált, hanem fetisizált. Konkrétan a jó öreg Géza bácsi akkora malac, hogy a farka is belekunkorodik. A naptárban fellelhetõ összes nõi nevet ráhúzza valami sikamlós rímre: Ivettke kivette, bevette, Olga szex-rabszolga, Aletta nyalatta, és könnyen kitalálhatják, mi passzol arra, hogy Lina.

Vadász Géza költõi alakmás, teremtett kujon. Hogy ki áll mögötte, azt csak sejteni lehet. Annyi biztosan kiolvasható, hogy fiatal, valószínûleg "angolos" költõrõl van szó, aki magabiztos verselõ. Tegyük most fel, hogy a harcsabajszos poéta egy lírikus agyszüleménye! (Csokonai Lili vagy Sárbogárdi Jolán is egy - ellenkezõ elõjelû - nemváltás eredménye.) Másképp látjuk-e így a pajzán rigmusokat? Észrevesszük-e, hogy feltûnõen sok a nyalakodás? Dekonstruktívabban szól-e feminista olvasatban, hogy: "Pós elvtárs mindig csak agitál / Julinál, Marinál, Katinál. / Mert aki pártfunkci / jut annak pár punci - / ettõl majd megdõlhet, ami áll"?

Kellemes könyv, tele humorral, iróniával. Csak valahogy túl technikás. Sok a csengõ-bongó asszonánc, a játékos kancsalrím, kiszámíthatóak a limerikek. Hogyha férfi, rutinosan kirázta. Nõnél maradva: profi ujjgyakorlat.

- oil -

Noran, 2004, 96 oldal, 1600 Ft

HHHH

kiállítás

n REMBRANDT ABC. A: Megfolyik a festék a képein, akárha koszlé volna. Nem lekerítve, plasztikusan jeleníti meg a tárgyakat, hanem pacsmagol. Rézkarcait nem fejezi be, üres felületek ásítanak rajtuk. Ahelyett, hogy elmenne Itáliába az eredeti képeken tanulni, másolatokból másol. Hanyag, mûveit elfelejti szignálni. Bizottságot kell felállítani, hogy megállapítsák, mi származik az õ kezétõl és mi a mûhelybõl. Vadházasságban él a szolgálójával. Mûgyûjtõ szenvedélyének nem tud megálljt parancsolni. Egész vagyona dobra kerül. Fiát nem taníttatja. Közönséges emberek társaságát keresi. Zsidókkal barátkozik. Még azt sem tudni pontosan, hová temették, mivel a sírhelyét kiadják másnak.

B: Rembrandt ecsetje felfedezi az embert. Megfestett tárgyaiban (könyv, lépcsõ, selyemruha) az anyag (papír, fa, textil) ünnepli önmagát. Rézkarcai sohasem akadémikusak, a kísérletezés lázában születnek. Ahelyett, hogy szolgaian másolná az olasz mestereket, párbeszédet folytat velük a mûvészi vetélkedés formájában. Szignója egyszerû, manírmentes: a szabad mûvész keze vonása, akár hurkolja, akár külön rajzolja a betûket. Mûvész lévén õ is megrendelésekbõl él; ahhoz, hogy termelni tudjon, tanítványok kellenek, akik a keze alá dolgoznak. Élettársáról két szerelemteljes remekmû születik, az egyik a Bétsabé Dávid levelével, a másik a Hendrickje fürdõje. A mûgyûjtemény Rembrandt számára azt jelentette, amit az írónak a magánkönyvtár: esztétikai mércét, alkotói ösztönzést, szellemi lubickolást. Rabbiképei, szakállas öregemberei, önarcképei regényekkel érnek fel. Számít az, hogy ki hol enyészik a földben?

C: Rembrandt a rézkarc Beethovenje. Aki nem könyvekbõl akarja hallani a vonalak hangját, a tónusok akkordjait, a fény-árnyék felsõ és alsó szólamát, aki meg akarja tanulni, milyen árnyalatok és fokozatok léteznek a grafika általa megteremtett nyelvén, aki látni akarja Rembrandt gondolatait, az fusson, amíg lehet az Albertinába. Már nem sokáig iskolázhatja magát.

- halasi -

Albertina, Bécs; megtekinthetõ június 27-ig

HHHHH

koncert

n Philippe Herreweghe ötödik budapesti koncertjén a Gyászóda mellett Bach egyik legismertebb mûvét, a D-dúr szvitet és a 207. kantátát adta elõ a Collegium Vocale Ghent. A D-dúr szvit valószínûleg Bach házasságának évében született: az Air tétel közben irigyeltem a karmestert: kevés szebben játszó, érzelmeket artikuláltabban elõadni képes zenekar van a világon, mint az övé. A szvit eksztatikus zárótétele után vidáman léptek be a színpadra az énekesek: a bájos szoprán, Caroline Sampson nevetgélt; mintha attól lett volna boldog, hogy részt vehet ebben a nagyszerû elõadásban. A Lass, Fürstin, lass tételben a kórus mintha nemcsak a karmesternek, hanem a természeti törvényeknek is engedelmeskedett volna: Herreweghe mozdulatai úgy állították meg egy-egy pillanatra a kórust, hogy a hangok a gravitációnak engedelmeskedve lágyan hullottak alá. Ennek a kórusnak nem csupán homogén és szép a hangzása: olykor úgy szólt, mint egy dühösen meghúzott hegedû, olykor olyan lágyan, mint egy oboa: elképesztõ feszültséget teremtett minden crescendo. Belehasított a levegõbe: és a lehelet is megszegett. A római jog professzora, Gottlieb Kortte székfoglaló beszédéhez írt 207. kantáta zárótétele olyan robusztus erõvel szólalt meg, hogy megemelte a hallgatóságot, és szinte már levegõtlen magasságokban tartotta. A komoly német asszonynak kinézõ Ingeborg Danz minden elõzetes várakozást meghazudtolóan könnyedén és tisztán énekelt; Peter Kooy dramatizálta a basszus áriákat; Sampson kisasszony pedig mindvégig mosolyogva, nem nagy hanggal, de csodálatosan, a felsõ regiszterekben tisztán és meghatóan énekelt. A ráadásként újra elhangzó Lass, Fürstin, lasst a kórus és a szólisták együtt énekelték. Ez a gesztus, hogy a nagy szólisták beállnak a kórusba, ugyanarról szól, amirõl Herreweghe minden Bach-interpretációja: az alázatról. Arról, hogy hogyan maradhatunk erkölcsösek, tiszta életûek. S többet kívánni balgaság lenne.

- kolozsi -

Zeneakadémia, 2004. június 2.

HHHHH

könyv

n Szophoklész drámái abban a nagyszerû sorozatban jelentek meg újból, mely eddig Moliére, Schiller, Arisztophanész és Georg Büchner színpadi mûveit adta közre. A fõ kérdés mindig az volt, vajon mennyiben sikerült újat adni a bevett, a Helikonnál még az érett szocializmusban gondozott szövegekhez képest. Schiller és Moliére nem sokat gazdagodott, Büchner (Halasi Zoltán szerkesztésében) és Arisztophanész viszont fantasztikus jegyzetanyaggal és szövegkommentárral lépett elénk.

Utóbbit Bolonyai Gábor gondozta, õ adja most közre a nagy görög tragikus mûveit is. Ismét csak ünnepi hangon szólhatok errõl az edícióról. Bolonyai Arisztophanész esetében legkivált a jegyzetekben remekelt, akkor kiderült, a filológusnak is lehet humora, méltón a legnagyobb ókori komédiaszerzõhöz. Most a jegyzetek visszafogottabbak, ellenben a drámák elemzése bámulatra késztet. Bolonyai a teljes szakirodalom ismeretében egészen nagy koncepciókat képes fölvázolni, bebizonyítva régi sejtésemet: nem árt, ha az ember ismeri az anyagot, amelyrõl ír. A manapság minden lapot elárasztó "tudományos" kritikusok korában ez nem is olyan magától értetõdõ.

Jó lenne, ha rendezõink, színházi embereink beleolvasnának ebbe a kötetbe. Ám erre csekély a remény, hiszen Szophoklész korántsem a legnépszerûbb szerzõ honunkban. Öreg hiba, mert az Oidipusz király önsorsrontó igazságkeresésénél aligha írták rémületesebbet, Philoktétész és Aiasz tébolya a legmodernebb élveboncolókat is kielégíthetné.

Szophoklész az én idõmben kötelezõ olvasmány volt. Ha ma is az, ezt a kiadást forgassa minden diák (és tanár).

- banza -

Osiris Kiadó, 2004, 471 oldal, 3680 Ft

HHHHH

lemez

n PANORAMA - Nu Europa Phusion Ha Európa keletebbik fele feltétlenül büszkélkedni akar valamivel, akkor az mindenekelõtt alkotó hozzájárulása a kreatív elektronikus, ámde szórakoztató (tánc)zenék világához. Ha kell még az eddigieknél is több bizonyság, akkor a kedves olvasó vegye a kezébe a Tom Wieland (Les Gammas) által kompilált és a müncheni Perfect. Toy Recordsnál publikált Panorama címû válogatást, s rögvest megszûnik akut kisebbrendûségi érzése. Ehhez elég meghallgatni mondjuk a lengyel Innocent Sorcerers kifejezetten szvinges Goldját vagy a szlovén Klasick kemény ragga riddimmel operáló Happy Dayzét - s még csak az elsõ két számnál tartunk. Mert a horvát Rough & Ready tényleg viccesen retro It's Just a Joke-ja után jönnek véreink: az Easy Life Natural Sheebeedee-je, mely tökéletes kísérõzene lehetne egy jó kis eneszkás retrokrimi üldözõs jelenetéhez. Az egyik személyes kedvenc a román Electric Brother csilingelõ Tinkle Bellse, csak hogy pusztuljanak a sztereotípiák, s a határjárás folytatódik: jön egy erõs horvát blokk - elõbb Yana Valdevit kis vokális darabja (Bagdance), majd a Onebeyond kontemplatív Soul Orientalja, végül Daniel Golem absztrakt dzsessz-funk szerzeménye, a Brain Rhythm. S a továbbiakban sem maradunk magyar közremûködõ nélkül - sõt, a Crate Soul Brothers alkotóközösség (Erik Sumo, Keyser és Shuriken) dinamikus és szépen összerakott Flyin' Down To Riója mintegy jeladás: beindul az utolsó, zúzós blokk. A cseh Second Whorl (szintén helyi erõk által fazonigazított) Drop The Bombja például igazi ugrálós tánczene, majd Eddy+Dus (horvátok) formálja át Sun Ra Sunset On River Nile-ját. S hogy e mûfajban nincsenek aknazárak, bizonyítja, hogy a következõ szerzeményt már a szerb Painkiller Septet hozta össze - a Free Climbing kifejezetten agyas zene, az utolsó, vokális, akusztikus szám szerzõi és elõadói (5 Nizza: Sjurnaya) pedig oroszok (úgy látszik, a végén mindig õk jönnek).

- minek -

Perfect. Toy/Deep Distribution 2004

HHHH és fél

film

n Barbárok a kapuk elõtt Olyan kevés a történet, hogy elhallgatni sem érdemes: haldoklik a 68-as életforma-forradalom átlagveteránja, térben, életvitelben messzire szakadt fia pedig a pénzével és jelenlétével megédesíti, lekerekíti az utolsó napokat. Derûsen, puhácska szellemességgel pereg a másfél óra: a legjobban tennénk, ha megállnánk itt. De nem tudunk, mert Denys Arcand rendezõ telezsúfolta egy sor mivel is?, érzülettel?, izével, ami így benne van ebben a nyugati - esetünkben kanadai - posztbeat, poszthippi kellemesülésben. Így azután bele- és visszagondolva csak nõ a baj - a filmben a zûr, bennünk meg a zavar. Hogy mármost a barbárok kik is. A fiatal, jól keresõ gyakorlatiasak gyerekként magára hagyott nemzedéke? Netán éppen az elõzõ, élveteg, a szabadságát, kiteljesedett individualitástudatát mindenek fölé helyezõ generáció - az enyém -, amely egyfelõl a nyugati kultúrhozadékba, másfelõl mindenféle ingatag eszményekbe, hamis gurukba kapaszkodva akarta nagy hirtelen a világot megváltani? Helyénvaló minden kultúraváltást egy új barbárság eljövetelének tekinteni - csakhogy volt-e, van-e kultúraváltás az ábrázolt derék kiérdemesülõk életében?

Mindezekkel a kérdésekkel el lehet vacakolni, ám maradjunk inkább a jól megcsinált leíró szintnél, a csapongó társadalomkritikai utalások úgyis egy könnyed csevej felejthetõ elemei. Végül is az van, ami az életben: a megélt vágyak, kötetlen érzelmek félbugyutára bölcsült zászlóhordozói örülnek annak, ami még kijut. Szarvasgomba, jó borok és jó barátok, némi táj, némi fû, aztán a kellemes-kegyes halál.

- kyt -

Forgalmazza az SPI

HHHH

Figyelmébe ajánljuk