Évekig laktam a sportaréna közelében, és onnan tudtam mindig lemérni egy koncert látogatottságát, hogy hány autó parkol le aznap este a környéken. Bryan Ferry első budapesti fellépése előtt fél órával még a legközelebbi parkolóhelyek is üresen tátonganak, arról nem is beszélve, hogy a metrókijáratnál található lángosos előtt is több ember áll, mint a csarnok előtti téren. Odabent jön az újabb sokk: a nézőtér erős háromnegyede teljesen el van különítve, és a maradék területen is sok a letakart szék. Ha nagyon felfelé akarunk kerekíteni, akkor lehetünk talán ezren.
Hogy mi lehet ennek az oka? Talán a megfelelő promóció hiánya, esetleg a magas jegyárak, no meg persze az is, hogy Ferry valahogy soha nem került be igazán a magyar köztudatba, hiába gyakorolt óriási hatást zenészek generációira - egészen a mai napig. Elvégre egy olyan figuráról van szó, akinek egy-egy apróbb mozdulatára mások komplett karriereket építettek, és ha ő nincs, akkor nem lenne Morrissey, Jarvis Cocker, Brett Anderson, Carl Barat és még sorolhatnánk. Szóval az üres aréna látványa tényleg megdöbbentő, és azon se kéne meglepődni, ha az öreg hagyná az egészet a fenébe, és inkább visszamenne a hotelba, nézni a Valencia-Barcelonát.
Végül az járt jól, aki sokkal inkább egy intim hangulatú kis klubban, esetleg színházteremben szerette volna megnézni Ferryt. Itt most pontosan ez történik: az elkülönített kis részben klubhangulat alakul ki, egy méterre meg lehet közelíteni akadálytalanul a színpadot, és amikor oldalra nézek, nincs mellettem senki, táncolni is van hely bőven. Az énekes mellett még tizenkét (!) zenész áll a színpadon: három gitáros, egy basszista, két billentyűs (akik közül az egyik, egy nő felel a szaxofonért is), két dobos (az egyikre addig fel sem figyelünk, amíg Ferry be nem mutatja, valószínűleg be volt falazva a színpadba) és négy fekete vokálos csaj, akik olyan teljesítményt nyújtanak, hogy Geszti Péterék összehugyoznák magukat. Ja, és felbukkan még két táncos csaj is, akik nem sokat tesznek hozzá az egészhez, de jó őket nézni.
A műsor szokás szerint szólószámokból, Roxy Music-klasszikusokból és feldolgozásokból áll. Az aktuális albumról, az Olympiáról csak két dal csendül fel, és Ferry nem erőlteti agyon a saját dolgait: a szólóéveket még a Don't Stop The Dance, a Kiss & Tell és a nagy ovációt arató Slave To Love képviseli. Roxy Musicot viszont kapunk bőven: előkerül az If There Is Something, a Reason Or Rhyme, a Tara, az Avalon, a Love Is The Drug és az elnyújtott My Only Love - utóbbiban a 65 éves Ferrynél legalább 45 évvel fiatalabb gitáros (aki teljesen úgy néz ki, mint a Volt egyszer egy vadnyugat elején a Henry Fonda által lemészárolt kiscsávó) igazából a Pink Floyd-féle Comfortably Numbot szólózza el. A feldolgozások pedig ugyanolyan népszerűek, mint a többi dal: a két Bob Dylan-szám mellett a legnagyobb sikert Neil Young Like A Hurricane-je, a mindenkit megtáncoltató Let's Stick Together és a záró Jealous Guy aratja. Aztán villany gyorsan fel, a kijáratnál nincs tumultus, a környéken nem alakul ki dugó, de szűk ezer ember nagyon vidáman megy haza.
Papp László Budapest Sportaréna, szeptember 21.
