Zene

A plafont is megfejeli, aki az áprilisi Faithless-koncert DVD-jét megnézi. Sőt, ha ismét divatba jönnének a videodisco-szerű képződmények, ez a londoni hang- és látványshow a dj-k kötelező programjává nemesedne tovább.

Mázlim van, vesztemre szinte egyidős vagyok a hazai rocktörténettel. Más szóval: túl jól emlékszem erre a históriára ahhoz, hogy elfogulatlan legyek.

Furcsa képződmény a System of a Down májusi Mesmerize albuma párjaként megjelent Hypnotize. Az ember önkéntelenül párhuzamokat vagy jin-jang-féle oppozíciókat kezd keresni a két lemez közt...

A lassúság, a csend, a szófukar elmélyülés, az odafordulás a lélek komor fortyogása felé kétségkívül mind-mind jó dolog. Így élnénk voltaképp: séták bágyadt verőfényben, egy magasabb harmónia szabályai szerint pendülő, épp csak suttogó zajok, finoman, mértékkel kibomló ízek és illatok, olykor egy sejtelmes, a bőrünket alig illető, mégis megremegtető fuvallat, a fejünkben meg kimosdva, szelíden és komótosan mocorgó, ám a lélek legmélyébe telepedő, már-már fájón alig-e világi gondolatok.

"Legyen elnéző" - ez a (Csehovtól vett) mottója Kukorelly Endre Élnek még ezek? című darabjának, amelyet a Kamrában mutattak be, Máté Gábor rendezésében. A Katona tesz az új magyar drámára, s ez vélhetően jót tesz az új magyar drámának. A Katonának is.

A tudományok szélsőséges specializálódásának korában a jobb könyvkiadók gyakran megkísérlik, hogy viszonylag rövid, a szélesebb olvasóközönség számára is érthető, olvasmányos, ismeretterjesztő összefoglalásokat tegyenek közzé egy-egy szakterület eredményeiről. A New York-i Random House kiadóvállalat a világtörténelem, a művészettörténet és a vallástörténet nagy korszakairól készíttetett rövidebb összefoglalásokat Modern Library Chronicles címmel, s az Európa Kiadónak köszönhetően e remek sorozat több kötete immár magyar nyelven (Áttekintések sorozatcímmel) is olvasható.

Amikor először megláttam Kate Bush új albumának címét, azt hittem, Sylvia Plath kötetére, az Arielre utal. Na, gondoltam, mehetek verseket olvasni, amihez mostanában - értsd: pár évtizede legalább - nem igazán van érkezésem.

Huszonöt év nagyon sok idő. Ennyi ideje ül az Attica börtönben az esztelen Mark David Chapman, aki speciális, roncsoló lövedékeiből négyet lőtt John Lennonba. Elkülönítve tengődik, nehogy szétszedjék a Beatles-rajongó elítéltek. Gyűlöletes lényként kell magában motyognia a négy fal között, haláláig.

Amerika háborús elfoglaltságainak sokféle olvasatához volt már szerencsénk. Kedves törzshelyünkké váltak a Hollywoodban megásott lövészárkok, rohadtunk is szinte valamennyiben, és együttérezni is megtanultunk boldog-boldogtalannal, legyen az megszálló vagy megszállott, háborúpárti vagy született pacifista.

"Vegyél néhány embert, találj ki egy helyet, ahol egymáshoz sodródhatnak - aztán beszéltesd őket, a többi megy magától." Ez viszonylag stabil és működőképes drámaírói recept, benne is van az amerikai kurzusok könyveinek első fejezetében; de ennél erősebb érv, hogy benne van a drámairodalom túlnyomónak mondható részében, jóban-rosszban.

A művész példásan szerkesztett és rendezett nagy "féléletmű-kiállítása" - annak ellenére, hogy milliónyi kisebb-nagyobb tárgyból áll - egyetlen hatalmas, smondjuk ki azonnal, rendkívül nehezen megközelíthető alkotásként, elegánsabban: Kunstwerkként terül térbe a néző elé.

Nyolc kis kritika

Ünnepek táján a szép, nagy, sokképes könyvnek keletje van, az pedig, hogy "Párizs", történjék a világban bármi, nehezen überelhető bemondás marad. Csupa kellem, megcsillanás, fűszeres izgalom. Párizs.

A kilencvenes évek utolsó néhány esztendejében figyelemre méltó egyidejűséggel köszönt le a színről az amerikai noise-rock mezőny - a búcsút még közvetlenül megelőzően is remekműveket világra vajúdó - élvonala: