Amikor először megláttam Kate Bush új albumának címét, azt hittem, Sylvia Plath kötetére, az Arielre utal. Na, gondoltam, mehetek verseket olvasni, amihez mostanában - értsd: pár évtizede legalább - nem igazán van érkezésem. Plath persze nem lett volna hiábavaló időtöltés, s az is elképzelhetőnek tűnt, hogy Kate Bush hozzá fordult. Elvégre ha 19 éves korában, a befutást is jelentő első kislemezén (Wuthering Heights) Emily Bront‘ Üvöltő szelek című regényének hősnőjével azonosult, akkor miért ne inspirálhatná most Plath, akinek érzékenysége, tragikus sorsa és időközben előkerült írásai halála (1963) után évtizedekkel is foglalkoztatják olvasóit - ahogy Kate Bush hallgatói is évtizednél hosszabb ideje vártak tőle valami új zenére. Eleinte gyorsan termelt - The Kick Inside (1978), Lionheart (1978), Never For Ever (1980), The Dreaming (1982) -, aztán lassabban - Hounds Of Love (1985), The Sensual World (1989), The Red Shoes (1993), kompilációk kihagyva -, viszont ez a legutóbbi szünet már-már végtelennek tűnt. A legtürelmesebb rajongó is arra gondolhatott, hogy az énekesnő minimum kiégett, ami még mindig jobb, mint ha becsavarodott volna; s ezzel újra a Plath-párhuzamhoz ér-keztünk.
Ami azonban csak az én vízióm volt. Ez a lemez nem Ariel, hanem Aerial. Lényegi különbség. Nem név, hanem csupa olyasmivel kapcsolatos, ami légi, légies, lebegő, éteri. E jelzők erőltetés nélkül illeszthetők Kate Bush számos dala mellé. Itt azonban másról is szó van. Egyrészt a szöveget tartalmazó füzetke közepén, egy festményen halászok tolnak egy Aerial nevű csónakot, másrészt a zenében és ennek tükreként a lemezborító és a füzet látványvilágában alapvető szerep jut a madaraknak, szárnyalásuknak, éneküknek, hanghullámaik vizuális megjelenésének. Az összesen nyolcvanpercnyi dupla album második darabján végigvonul a madárfütty, sőt Kate Bush is próbál a trilla után menni. Egy - a zenében általában kínosan erőltetettnek ható - megkomponált nevetést nélkülözni tudnék (pont a címadó dalban), de különben az egész produkció, úgy, ahogy van, nagyon komoly, szép, ihletett, gazdagon hangszerelt, minden motívumában végiggondolt és precízen kivitelezett.
Ahogy az Kate Bushtól várható, pláne tizenkét évi szünet után. Ez nemcsak popzeneipari időszámítás szerint, hanem a normál életben is sok. De - miként mostanában olvasható róla - pont a normál életre volt szüksége. Hét éve, 41 éves korában gyereket szült, s igyekszik átlagos családanyaként élni, akinek a házi teendők mellett a zene az élete. Van otthon zongora, stúdió, ha szükséges, jönnek vendégzenészek (például Eberhard Weber, Gary Brooker), kiadni csak akkor adja ki a kezéből, ha megérett rá az anyag. A most elkészült két dalciklus (A Sea Of Honey; A Sky Of Honey) nem tűri, hogy részletekben vagy háttérként használják: odaadó figyelmet igénylő, nagyon finom és halk részekkel van tele, néha viszont beindul, s egyre erősebben sodor magával, mintha a feltámadó szél élesztené fel a hullámokat. Könnyebb lenne vele menni, ha több megjegyezhető refrén volna a dalokban, de most ezt kell szeretni - és lehet is.
Az albumot indító, s kislemezen is kiadott King Of The Mountain Elvist vonja kérdőre viselt dolgai miatt - ez első ránézésre elüt a többi dal befelé forduló jellegétől, de azt hiszem, az alapállás a lényeg: a maga hétköznapi életét megteremtő sztár nézi szörnyülködve a sztárság irracionalitását. Amit aztán a világ legracionálisabb tudománya, a matematika követ: egy kedves és érzékeny férfiról szól, aki imádja a számokat - következésképp Kate Bush perceken át énekli a 3,14-gyel kezdődő, végtelenbe tartó tört számjegyeit. Ki más volna erre képes? A férfi után pedig a gyerek: az anya reneszánsz szerelmes dala kisfiához, Bertie-hez. A privát trilógiát a Mrs. Bartolozzi zárja: egy családanya gyönyörű dala, akit erotikus érzés fog el, amint a mosógépben forgó ruhák között meglátja saját blúzát a férfi nadrágja köré tekeredni - itt azért akad egy többször ismételt, halk refrén is: "Mosógép / MosógépÉ" S hogy a kép kerek legyen, a lemezborító belsején száradó ruhákat lenget a szél, köztük sirályok röpködnek. A második lemez a madaraké és a tájaké, a tengeré, a naplementéé és a fényeké. Egymásba folynak a dalok, egyik festőibb, mint a másik, különösen lenyűgöző, ahogy a Sunset, a Somewhere In Between és a Nocturn alakul, fejlődik, lendületbe jön, majd szárnyra kap. A magam részéről én vele tartok.
EMI, 2005