Furcsa képződmény a System of a Down májusi Mesmerize albuma párjaként megjelent Hypnotize. Az ember önkéntelenül párhuzamokat vagy jin-jang-féle oppozíciókat kezd keresni a két lemez közt, melyeknek elvileg egységet kellene tükrözniük amellett, hogy önmagukban is megállják a helyüket. Ám mivel két, alig 40 perces anyagról van szó, közben gyanakodni is kezd: vajon nem egy jól komponált marketingfogás áldozata-e. Ráadásul épp egy olyan banda adott ki két lemezen alig 80 percnyi zenét, amely nagy mellénnyel a fogyasztói társada-lom ellen ágál. Igaz, a System of a Down nem az a zenekar, amelytől 80 percet egyszerre végig lehet hallgatni.
Amellett, hogy kellő mennyiségű vitriollal beszél a kapitalizmusról, a SOAD gyakorlatilag emblematikus alakjává vált a nu-metalként elhíresült szcénának, s mint ilyen, erősen populárissá is. Valamennyi, magára valamit is adó közéleti személyiség, médiadíva és rivaldabölény polcán ott virít legalább egy a lemezei közül. A cím nélkül kiadott debütáló album után jött az igazi áttörés Toxicity címen, aztán a Steal This Album című "arcátlan" húzás, az idei pedig ennek a két felvonásban tálalt alkotásnak az éve, ami visszakézből pályázhat akár az évtized remekműve titulusra is.
A Mesmerize lassú kezdésével, ám annál pörgősebb folytatásával ellentétben a Hypnotize intenzíven nyit, majd meglepő módon lesimul. Az Attack géppuskariffel kezdődő nyitása után a SOAD-hoz képest lágyabb, néhol már-már balladisztikus magasságokat verdeső darabok következnek. A nyitó fel-vételnél alig lágyul le a hangzás; a grindcore-szerű dob, a fűnyíróriffelés egyik pillanatról a másikra csendes, pengetett gitárba fut át, hogy aztán annál nagyobbat üssön a refrén. A két szélsőség - a speed-metal, grindcore pereméig kalandozó, lehetetlen sebességű futamok és már-már süppedős lágyság - közt ingadozik szinte minden egyes darab, miközben mindig hoz valami újat. Itt egy kis örmény népzene, sandán elrejtve, amott diszkrét rockabillyáthallások, olykor egy kis funk is, a Red HotÉ dicsőbb napjait idézve.
A kettős album egyik sajátossága, hogy Serj Tankian énekes mellé Daron Malakian gitáros, dalszerző is bekapcsolódott, néhol csak vokálozni, máshol egész számokat elénekelve. Serj jól ismert, rajzfilmek főgonoszának hangjára hajazó orgánuma mellett Daron kicsit nazális, monoton kappantenorja kész eretnekség - az ortodox SOAD-rajongók minden bizonnyal megszaggatott arcszőrzettel rohantak ki hallatán a világból. Csak pár olyan eset van, amikor jót tesz a zenének az énekessé avanzsált gitáros.
Hegymenet az album első nyolc felvétele - jobbnál jobb darabok, köztük az igazán kiemelkedő címadó dallal, s a Tentative címre hallgató, a szélsőségek diadalát bemutató kompozícióval. A Holy Mountains a hegy csúcsa - a zenekar történetében ennyire nyílt állásfoglalásra az örmény holokausztot ta-gadó török mentalitással szemben nem volt példa. A ballada szöve-ge többszörös szimbolikával idézi meg a népirtást, az Aras folyó menti határvillongásokat. Ezt követően azonban könnyen érezheti az ember, hogy elfogyott a kreatív energia. A nevetséges szövegvilággal, banán- és terrakottapitékkel dolgozó Vicinity of Obscenity, majd a Daron dalnoki mélypontját képviselő She's Like Heroin erősen helykitöltő jellegű darabnak tűnik. A keretet adó, balkáni siratónak is beillő, epikus Soldier Side előtt még egy, a Systemtől szokatlan, vérbeli lírai dal kapott helyet. A Lonely Day ugyan-azért jó, mint amiért kritika tárgya lehet - szokatlanul egyszerű, lassú, nyugodt.
Lehet, hogy ha óvatos a zenekar, kicsit átfésülve egyben kaphattunk volna egy egyszerre dobhártya- és szívszaggató lemezt, ha mindkettőből kihagyják a gyengébb pillanatokat. De így sem lehet ok a panaszra. A Soldier Side utolsó akkordjainak a lecsengésekor már könnyen elfoghatja a hallgatót az akut zúzáshiány, és későn veszi észre, hogy System-függővé vált.
Sony-BMG, 2005
