Tegnapig a világ egyik (ha nem a) legnépszerűbb operájának két DVD-változata versengett egymással az elsőségért. De mielőtt eldőlhetett volna, hogy Francesco Rosi eredeti helyszíneken felvett, igazi bikaviadalos operafilmjét szeressük-e jobban Julia Migenesszel, Placido Domingóval, Lorin Maazel vezénylete alatt (1984), vagy a londoni Covent Garden képre rögzített előadását (1991) Maria Ewing, Luis Lima és Zubin Mehta fémjelével, megjelent a harmadik nagyágyú.
A salzburgi fesztiválra 1967-ben kiállított Carmen Herbert von Karajan édesgyermeke: ő válogatta az énekeseket, vezényli a Bécsi Filharmonikusokat, és ő volt a színpadi rendező is. De micsoda színpadé! A monumentális - és kivált a harmadik felvonásban optikailag még hatalmasabbra nyitott - térben tömegek mozognak, énekelnek és táncolnak. Nem spóroltak semmin, nem érték be jelzésekkel: pazar díszletek közt és kosztümökben, hagyományos színpadi realizmussal vezetik elő a Carmen konvencionális változatát (holott akkor már három éve ismert volt az eredeti szerzői változat is). A látványosságra és legekre törő rendezői elképzelést szolgálják a második felvonás elejére betoldott táncjelenetek a spanyol királyi balett művészeivel - a felülről fényképezett fodros, tarka szoknyák pörgése már-már Busby Berkeley-koreográfiát idéz.
Kérdés, hogyan élne meg ez a real time spektákulum csak hangzó anyagként. Az első felvonás alapján csak hümmögettem. A címszerepben a kor népszerű fekete énekese, Grace Bumbry Habanerája nem volt igazán ütős; Jon Vickers (Don José) első megszólalásain fanyalogtam, ahogy később Justino Diaznak (Escamillo) is meggyőzőbb volt a külseje, mint az éneklése. Akiben sem elsőre, sem később nem találtam hibát, az Mirella Freni (Micaela). Övé volt az első felvonás, igen ám, de jött a második, és Vickers megtáltosodott. A csend, rend, böcsület, Isten, haza, család egyszerű képviselőjéből hátborzongató módon változtatja át dúlt lelkű férfivá a szerelem hatalma. Ritkán kapunk ilyet az operában, ami csupa szépséges és hangzatos tettetés egyfelől, a technikai tökély hajszolása másfelől. Bumbry Carmenje egyszerűen nem méltó erre a férfiszenvedélyre, és ez paradox (vagy inkább nagyon is természetes) módon még hitelesebbé teszi José kétségbeesését. Ez a Carmen nem a végzet asszonya, hanem bájos, durcás-dacos könnyű lányka, a bőrszínén kívül nincs benne semmi sötét. Igen szépen énekel a két társnő, köztük Mercédes szerepében büszkén ismerjük fel Hamari Júliát.
A Bécsi Filharmonikusok feszes tempóban, tisztán és pontosan szólalnak meg Karajan szigorú keze alatt. Legfeljebb a maestro "ide nekem az oroszlánt is" bőszeműsége ellen emelhetünk kifogást, amivel a filmrendezést is magához kaparintotta: nemegyszer suta a váltás totál és nagy-közeli között; hol a nagy egész-ről maradunk le valamely hatásosnak vagy mulatságosnak szánt mozzanat kedvéért, hol fontos részlet sikkad el. Összességében mégis pozitív a mérleg: élvezetes és emlékezetes előadást őrzött meg a film.
Universal/Deutsche Grammophon, 2005
