Béres Attila rendezõ pontosan tudta, mit akar elmondani: az ember önmegismerési folyamatának kínzó, mégis megúszhatatlan kegyetlen-ségét. A "ki vagyok én?" korántsem csak abban a kontextusban értelmezhetõ, hogy ki fia-borja az ember; sokkal inkább a "mi vagyok én?" tágabb dimenziójában. Oidipusz, mint tudjuk, minden emberi akaratával próbált szembefeszülni az isteni jóslattal, miszerint megöli az apját, anyjával pedig gyerekeket nemz - de ha istent és a jóslatot lehámozzuk a történetrõl, akkor a bennünk lakozó lényeggel találjuk szembe magunkat, annak engedelmeskedünk. És Görög László Oidipusza éppen ezt kutatja föl magában.
Béres rendezésében illõ és szép a "körítés"; táncosok is vannak, nagy hangsúly a testen, de az elemeken is, lásd jég és víz. A kórus a közönség soraiba ékelõdve kíséri figyelemmel a történteket, Teiresziászként - az egyetlen, aki hófehérben van - Csendes László az öregek és vakok bölcsességét és tisztánlátását kínálja kétes segítségül, Kreon - itt még gyanútlan és ártatlan - következetességét hangsúlyozza Gál Kristóf.
Görög László szépen, fokozatosan viszi el Oidipuszt az alagút végéig. Sikerül egészen hétköznapi emberré tennie - ez a cél. Iokaszté szerepében Pap Vera a lehetségesnél kicsit késõbb, de az elkerülhetetlennél mindenképp elõbb döbben rá a titokra - vörös ruhája kiemeli hófehérségét és tágra nyílt szemét, ahogy összeomlik. Öngyilkossága az egyetlen lehetséges lépés az út legvégén - míg Oidipusz önmegvakítása visszatereli a történetet a mítoszhoz.
- ki -
Április 23., Egri Gárdonyi Géza Színház, Merlin
****
Mozart: Don GiovanniA Metropolitan Opera Zeffirelli 1990-es rendezését porolta le, hogy új jelmezekkel és újraalkotott világítással megnyissa a 2000-es szezont. A kitûnõ elõadás néhány nagyszerû énekesre épül. Az "érzéki zsenialitás" színészileg is tökéletes alakítása Bryn Terfel Don Giovannija. Zerlina meghódításakor oly mértékben izzik a szexualitástól, hogy leány/menyasszony legyen a talpán, aki ellen tud állni neki. Ferruccio Furlanetto idõs Leporello. És ez jól áll neki is meg a szerepnek is. Az életbe, a munkába, a nõk utáni és a férjek elõli szaladgálásba belefáradt lojális szolga, aki gondolatban százszor is elhagyta már urát, de gyakorlatban képtelen lenne más életet élni. Donna Anna fájdalomtól sújtott alakját a gyönyörû és gyönyörû hangú Renée Fleming alakítja, kecsesen, finoman. Solveig Kringelsborn kabinetalakítást produkál a kissé holdkórosra vett Donna Elvirából, míg a mindent sejtõ, de a dolgok ellen tenni semmit sem tudó Masettót John Relyea formálja meg remekül. Hangja friss, könnyed, temperamentumos. A koreai-amerikai lírai szoprán, Hei-Kyung Hong Zerlina szerepében a nõi szereplõket gyakorlatilag lejátssza/leénekli a színpadról. Zeffirelli rendezése erõs színészi játékra és apró, de pontosan elhelyezett poénokra épül. A díszlet/jelmez, ahogy már megszokhattuk, nem a pénzhiányról árulkodik. James Levine lendületes tempókkal, pergõ recitativókkal viszi végig a majdnem három órát. Eddig azt hittem, csak Brian Large videoadaptációit érdemes megnézni. Most már tudom: Gary Halvorson munkáira is érdemes odafigyelni.
- té. pé -
Universal/Deutsche Grammophon, 2005
****
Richard Nixon-merénylet Kisembernek lenni nem jó. Fõleg azért nem, mert elsõsorban nézõpont kérdése az egész. Elég csak egy kellõen kimagasló pontot választani, s máris kisegérként kúszunk a szõnyeg alatt. Errõl szól a film. Könyörtelen logikával bizonyítja, hogy pár apró momentum képes holtvágányra irányítani életünket. Sam Bicke egykori gumiárus, jelenlegi irodabútorokat forgalmazó üzletember csupán a családját akarná visszaszerezni, s ráadásul üzletemberként nem akar hazudni. Erkölcsi-mindennapi alapállása tehát tiszta, elfogadható. Más részrõl azonban jól ismerjük a gyöngeség és a sértettség kibúvóit, a becsvágy húzásait. Bicke elismerésre vágyik, nagy erkölcsiségében nem átallja meglopni bátyját, hogy saját vállalkozását elindíthassa. "Csak kétségbeesésében tette. A rendszer tette azzá a ronccsá, amivé vált" - védhetjük meg ismét. A polémia folytatódhat sokáig. A rendezõ Niels Mueller ugyanis szándékosan nem dönti el Bicke megítélésének kérdését. Nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy mit kezdjünk kisemberi mivoltunkkal. A bennünk lakó Ruppert Pupkinnal, Billy Lomannel, Joseph K.-val. Hogy megértjük-e számos cselekedetünk, fedõ hadmûveletünk - legyen az akár munka, viselet, öntudat - rejtett értelmét: szégyelljük a megalázott, meggyötört énünket. S ha Sean Penn remek alakításának hatására megértettük, akkor talán arra is ráébredünk, hol keressük a valóban fontos dolgokat.
- dercsényi -
Az SPI bemutatója
****
Anne-Sophie Mutter Henri Dutilleux, Bartók és Stravinsky hegedûmûveit játssza új CD-jén, de csak az 1916-ban született francia szerzõ mûve friss felvétel, a többi 1988-ban, illetve 1991-ben készült. Mutter nagy hátrányt szenved szépsége miatt - ha valaki ennyire jó nõ, csak rossz muzsikus lehet, hallani sokszor a gonosz és igaztalan szöveget. Nem mondom, hogy Bartók Hegedûversenyét nem hallottam már mélyebb elõadásban (legutóbb Kavakostól, lásd MaNcs, május 5.), és azt sem állítanám, hogy az elsõ tétel fõtémájának zsíros-csajkovszkijos búsongása nem ízlésficam a hölgy részérõl. De a második tétel pontossága, a variációk eltérõ karaktereinek feltárása, a befejezés korálos szépsége (a Boston Symphony Orchestra csodásan kísér Seiji Ozawa vezényletével) részben kárpótol e kilengésekért.
Stravinsky 1931-ben bemutatott Hegedûversenye megragad humorával, elemi lendületével (a Capriccio tétel!), okos szólamvezetésével. Mutter meglehetõsen otthonos a huszadik századi zene bonyolult világában, jól ismerjük nagyszerû Lutoslawski-felvételeit. Dutilleux rövid, alig kilencperces Sur la mme accord címû noktürnjében ragyogóan játszik. Az egyetlen, hathangú akkordból kibomló színgazdag, fantáziadús, meglehetõsen konzervatív, ám egy pillanatra sem unalmas darabban Mutter bemutatja virtuozitását, partitúraolvasási készségét, a struktúra iránti érzékét, és még költõi erejét is. Ritkán hallani kortárs mûvet ennyi szeretettel, figyelmes odaadással elõadva. Igaz, Dutilleux neki dedikálta.
- csonta -
Universal/Deutsche Grammophon, 2005, összidõ: 68.45
****
Hosszú élet Egy elõadás, melyben a szavaknak, a szövegnek semmi jelentõsége nincs. A Rigai Új Színházat vezetõ Alvis Hermanis rendezte darabban közel két órán keresztül életük végnapjait élõ öregeket láthatunk tenni-venni, lenni. Az öt karaktert viruló, fiatal, huszon-harmincéves aktorok játsszák, akiket nem segít smink, õsz paróka, semmi sem rendkívüli tudásukon kívül. Mozgásszínház, viselkedésszínház ez a javából. A színpadon - mely elé egy lomos, ijesztõen igazi elõszobán keresztülhaladva juthatunk - tárgyi, kelléki tobzódás, páratlanul részletgazdag élettér. Talán egy társbérletben járunk: a hosszúkás, öreg faház, melyet (a homlokzat táblákra kasírozott, hatalmas fényképfelületét elbontva) elõttünk nyitnak fel, mint egy varázsdobozt - öt életet rejt. A Hosszú élet alakjai egy napot játszanak el hajnaltól beesteledésig, játékukon, az öreges szerencsétlenkedésen, rigolyákon, mániákon eleinte sokan nevetnek, de ez a játék voltaképp keserves tragédia. Az öregkor titkos nyomorával szembesít, melyre oly nehéz rányitni az ajtót. Nippek, csipkék, öreg rádiók, cserepek és fazekak tengerében látjuk itt a végjátékot: utolsó örömöket, utolsó játszmákat. Az egyetlen szobává összenyitott három élettérben két házaspár és egy magányos öregember éli saját és közös életét - olyan hõsök, akiket a színpad amúgy nem szeret. Horkoló, bogaras, erõtlen, esendõ, saját pusztulásuktól kétségbeesett vagy azt már észre sem vevõ öregek némajátékával gyönyörködtet e rendkívüli társulat. Játékuk apró finomságainak kétségbeejtõen igazi pompája az életút végének kiszolgáltatottságát tárja elénk alázattal, kifinomultan, okos humorral és kíméletlenül.
- pisces -
Kortárs Drámafesztivál, Trafó, április 27.
*****
Urbs: Toujours Le Meme film... Az Urbs álnéven alkotó osztrák Paul Nawrata egy remekbe szabott albummal örvendeztette meg a soha el nem készült filmek zenéinek rajongóit: a Toujours Le Mme film... egyszerre lett finoman franciás és persze tõrõlmetszett bécsi mûdarab. A végeredmény egy mesterien összerakott konceptalbum, amit csak nehezen lehet megunni - erre garancia a koproducer Peter Kruder személye. Az Urbs kétségtelenül kiválóan ért ahhoz, hogyan lehet játszani az érzelmekkel és a hangulatokkal: melankólia és lebegés, szomorúság és eksztázis váltakozik az egyes darabokban - mindez krimidzsesszben, sanzonban, triphopban, kemény funkban elbeszélve. Az albumnyitó So Weit finom német vokállal megbolondított érzelmességétõl az Ununited suspense-hangulatán keresztül egyenes út vezet a The Chauffeur Arséne Lupin-illusztrációjáig (s ugye: mennyivel prosztóbb a magyar "sofõr" szó?). Az egyes darabok mintha más-más filmtörténeti periódus B-movie-jainak hatását tükröznék: a The Incident címû etûdben nagyjából Maigret felügyelõ találkozik Shafttel a virtuális térben, az Operation W pedig megfelelõen szemlélteti, milyen lehetett (volna) a betrinyózott Stirlitz keserû ébredése a hetvenes évek Berlinjében. A Drive Anywhere-hez hasonló pszichedélikus darabok csak tovább emelik a hangulatot, míg el nem érkezünk a fináléhoz: The Lords Dub, mely egy csodálatos, puttyogásba csomagolt blues Christine Jones elõadásában. Orgonaszó (nem templomi, "csak" Rhodes) búcsúztatja a hallgatót, aki kinyitja ablakát, s azon szomorkodik, miért is zárt be mára az összes kertmozi.
- minek -
G-Stone/Deep Distribution 2005
*****
www.sziami.hu "Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk / Mint azok, akik ide bezártak" - csörgette meg kolompját Sziámi annyiszor, és - pavlovi kutyaként - egyszerre ugrott a kilencvenes évek suhancseregének megannyi deviáns díszpintye. Anno recenzens is, feltekerve a hangerõt, legnagyobbakat akkor röpdösött e nótára (Apokalipszis itt és most), mikor is "közös megegyezéssel" távoznia kellett az "ország harmadik legjobb" egyházi középiskolájából. ("Én teljesen meg vagyok õrülve érted / Nem mehet ez így tovább /Beiratkozok Hozzád, de elõbb még / Megint felgyújtom az iskolát") Nem érezhetett kisebb katarzist az a néhány nemzedékkel korábbi útkeresõ sem, ki a Kontroll Csoport felejthetetlen Besúgók és provokátorok címû (szintúgy Müller Péter Sziámi torkából felszakadó) dalát hallotta.
Kiket bármiféle ellenkultúra valaha is megérintett: tudják, mirõl beszélek. A szélsõbeszéd jegyében fogant szubkulturális kódokkal alá-aknázott Müller-dalok nem akárhogyan mûködtek. Kritikai értelmiségiek borultak össze lepattant, krónikus iskolakerülõkkel, örök hobókkal; s egy kicsit mindenki - egykori önmagával. Ha szól a Sziámi, a lúzerek zenéje: talán ma is életre kel még sok rendes polgárban a törvényen kívüli kamasz. Hiszen Müller el tudta kerülni a paródiába hajló önismétléseket, a vizes szemû nosztalgiát, s a posztmodern ká-európai vérrög-valóságában is önazonos tudott maradni. Nem ez a kozmosz legnagyobb dobása, de nem is kevés.
A fentebb vázoltakat májusban a Millenárison, illetve Veszprémben, júniusban pedig a Zöld Pardonban lehet ellenõrizni. A www.sziami.hu közel sem kifogástalan, de emberi honlap. Függõségi hajlammal élõknek idekattintani nem veszélytelen. "De ki is akarna kigyógyulni ebbõl? / Ez egy egészséges betegség / Én csak tõled vagyok õrült, és minek ahhoz gyógyszer / Hogy a betegek egymást szeressék?"
Pollágh Péter
****
Egy mukkot se! Tán elfelejtettétek Travis Bickle nevét? Nem kellett volna, a Muxnál kicsit jobban hangzik. Mindegy, most viszszatért, bár eltévesztette a házszámot, vagy ahogy vesszük, mindenesetre a majd' harminc esztendõs moziodüsszeiája Berlinbe vetette - most már fél lábon is kibírjuk, míg valaki rendez neki egy pesti vendégszereplést (bár ha belegondolok, a szocialista kiszerelése a Dögkeselyûben már megvolt, Simon Józsefnek még a foglalkozása is stimmelt). Ami azt illeti, Travisünkön meg is látszik a több évtizedes moziba járás, kétségtelenül fölszedett ezt-azt. A Dogmából, innen-onnan, legtöbbet tán a Veled is megtörténhet címû belga bélpokolból. Csak az esze nem lett több, noha jelen reinkarnációja, Mux jogot és filozófiát is hallgatott.
Persze, magunk közt vagyunk, mégis meg kell mondani, ki ez a Travis. Robert De Niro, Martin Scorsese sokak által kedvelt filmjének, a Taxisofõrnek magánszorgalmú igazságosztója, aki odacsap, hol sanyargatni lát... Testámentuma a szex és az erõszak, komoly, mint a társadalmi helyzet. Mindehhez jelenkori német vitézeink némi humort és mindenféle idézeteket bírtak hozzápakolni, amibõl egy végül is fogyasztható, bár helyenként gyomorforgató, bizonyos dolgok felszínét nagy bátran megcsiklandozó, alapvetõen azonban minden irányban kilátástalan, de feszes baromság kerekedett. Egy tipikus elsõfilm, ifjú titáni munka, melybe a szerzõ mindent belegyömöszöl, amit se idõ, se pénz, se mód nincs végigvinni, helyenként tényleg szellemes, néha még a társ. szatíra felé is irányt vesz, de máshol meg elkomolyodik vagy horrorisztikus lesz.
Mux, maga veszedelmes!
- ts -
Forgalmazza a Mokép
***
