Emlékszem egy fotóra a Melody Makerből, a 70-es évek elejéről-közepéről, a Led Zeppelin fénykorából: Jimmy Page és Robert Plant kényelmesen hátradőlve ül a színpad előterében, valamelyik akusztikus gyöngyszemüket pergetik látható élvezettel. Nincs a képen a nézősereg, de nem vitás, hogy szájtáti élvezettel fogadják a heavy-menetek közé iktatott unplugged kitérőt, hisz a legvadabb rocker is fenntart a szíve mélyén egy rejtett zugot érzelmes és/vagy kifinomult hangok számára.
Ez a régi kép jutott eszembe, amikor a koncert közepe táján Mark Knopfler egyik zenésztársával helyet foglalt a közönséggel szemközt, és mielőtt belekezdett volna új CD-je, a Shangri-La ülős dalaiba, megteázott. Ahogy a váltógitárokat szokták, most teát adtak a kezükbe, koccintottak, magasba emelték a bögrét, és a közönség egészségére ittak. Ha valami nem rakenroll, akkor az ez, de nekem tetszik - és vevő volt rá a tömeg is, amit persze nem színpadra fölmászó és onnan hátast dobó figurák alkottak. Miként a koncerttel párhuzamosan futó Bajnokok Ligája-meccs, úgy Mark Knopfler fellépése is a jómódú középosztály családi szórakozását szolgálta. Knopfler a Dire Straits élén 1980-85 között ért a csúcsra, akkori fiatal felnőtt rajongótábora ma már ötven körül jár, sokan megengedhetnek maguknak hármas-négyesben egy ilyen estét, tízezres átlagárral, harminc-negyvenezerért. A mögöttem álló lófarkas, lakli kamasz fiú a ráadás előtti tapsorkán közepette kiáltotta apjának, hogy Papa, a Calling Elvis még nem volt, s a húga és a mamája is velük ugrált az otthon százszor hallott slágerekre.
Végül is a Calling Elvist nem kapták meg, de a Dire Straits legnagyobb sikerei közül néhányat (Walk Of Life, Sultans Of Swing, Romeo And Juliet, Tunnel Of Love, So Far Away, Money For Nothing, Brothers In Arms, Telegraph Road) Knopfler beiktatott szólóanyaga kevésbé ismert dalai közé, természetesen. Énekhangja élőben rekedtebb, mélyebb, mint a Shangri-La számaiban, de a gitárjátéka a régi. Nagyon laza, nagyon dallamos, tíz ujjában benne a műfaj múltja, a country-blues-folk gyökerektől a Shadowsig - és ezt nemcsak azért jó hallgatni, mert úgy jó, ahogy van, hanem mert szimpatikus is: miközben nyilvánvalóan ő áll a figyelem középpontjában, pillanatra sem esik bele a gitárhős figurájába, nem villogtatja látványosan virtuozitását, nem szólózza szét a számait. Miért is tenné, nem arra írta őket. Öregurasan nyomja, ami tulajdonképp logikus - tiszta ősz, augusztusban lesz 56 éves, két éve a kulcscsontját és vagy hat bordáját törte motorbalesetben, de különben sosem ugribugri-woogie-ban utazott. Gondoljunk bele, Chuck Berry, Hank Marvin (Shadows), Jimi Hendrix és Carlos Santana után hány gitáros játékát lehetett tényleg (és nem csak szónoki fordulatként) felismerni? Nagyon kevését. Mark Knopfler kétségkívül közöttük foglal helyet.
Valójában csak ez számít. A zenében rejlő egyéniség. Knopfler egyesek szerint unalmas. Lehet. Szerintem nyugis. A Dire Straits is nyugis volt, a Shangri-La meg eleve egy képzeletbeli földi paradicsom: a kifejezés James Hilton angol író Lost Horizon című, 1933-as regényéből és Frank Capra 1937-ben ebből forgatott, himalájai édenvölgyben játszódó filmjéből szivárgott át a szállodaiparba és a popzenébe: a 60-as évek egyik úttörő női énekegyüttese volt a Shangri-Las, és így hívják azt a híres kaliforniai stúdiót is, ahol Knopfler új albuma készült. Tehát nyugi van, és amiről nála - épp a zene miatt - el szokás felejtkezni, intelligens szövegek. Knopfler a múltba néz, név nélkül ugyan, de megint megidézi Elvist (Back To Tupelo), Lonnie Donegant, a brit rock & roll ősét (Donegan's Gone), és egy szikár blues erejéig Sonny Listont, a legedás bokszbajnokot (Song For Sonny Liston), ami a Papp Laciról elnevezett csarnokban, a Miskolcról menekült apától származó gitáros előadásában abszolút a helyére kerül.
Budapest Aréna, május 4.
