Zene

A Dillinger Escape Plan nem tudja, mit csináljon. Erre egyfelől a három évvel ezelőtti bizonytalan, csapongó Ire Works, másrészt az utána történő kiadóváltás utalhatott a közelmúltban. Az Option Paralysis pedig továbbra sem válaszolja meg egyértelműen a kérdést, hogy van-e keresnivalója a zenekarnak még a zenei életben, túl azon, hogy az esetleges feloszlás esetén nyilván óriási veszteség érné a színteret, hiszen arról, hogy a DEP a legveszélyesebb koncertzenekarok képzeletbeli toplistáján minimum dobogós helyezést kapna, a magyar közönség is meggyőződött két éve, amikor darabokra szedték - és ezt tessék nyugodtan szó szerint érteni - az A38-at.

Általában magyar választók (sőt, leendő szavazók) milliói izgulják végig a választási műsorokat - lehetőség szerint megkísérelve minél több csatorna párhuzamos befogadását, egészen az érzékek tűrőképességének végső határáig.

Ez a komédia olyan, mint a fado, a portugál zenei specialitás. Melankolikus, nosztalgikus, szomorú, szerelmes és boldog. Galv-o Teles maga is hódol a műfajnak, 2004-ben Fado Blues címmel készített filmet, produkciós cégének pedig Fado Film a neve.

Ha a rendező nem keveri bele a történetébe Piroska és a farkas rémes dolgainak némelyikét, tisztább lenne a képlet: a rémes huszadik század rémes második felének szerencsétlen gyermekeiről hallanánk egy szép (rém)mesét. A gyerekek élete - az esetek döntő többségében, ugye - a szüleik magaviseletének viszonyában, velük kapcsolatban ölti egyetlen dimenzióját, a szülő maga a világmindenség, a közel és a távol. Hősünk, Terezka pláne így van vele, hisz' óvodás még. Nincs is oka panaszra, kellemes körülmények között él Prágában, kedves édesanyja operaénekes, alkalmasint hivatásos anya, a papa tán a repülőtér biztonsági főnöke. Csakhogy visszatér a messzi Japánból anyu régi partnere és szerelme, a jóképű gordonkás, s vele a jó hír: újra együtt koncertezhetnének a távoli Japánban... Terezka érzi, hogy nincs ez rendben így, pláne nem is lesz jó vége - jön a farkas és megesz mindenkit, aki számít; ennél nem talál jobb magyarázatot. De szerencsére itt van Simon, Terezka barátja az oviból, aki tudja, honnan fúj a szél, a földönkívüliek kavartak be, az a minimum, hogy kicserélték anyut egy E. T.-re.

A dán művészeti ágak közül mindenképpen a filmé az elsőség. Ha azonban a Ludwig Múzeum kiállítását a sikermozik felől nézzük - gondoljunk csak Lars von Trier egyetlen dogmás Dogma-filmjére (Idióták), Anders Thomas Jensen szarkasztikus humorú munkáira (Ádám almái, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója) vagy Lone Scherfig emberi történeteire (Wilbur öngyilkos akar lenni, Olasz nyelv kezdőknek) -, csalódni fogunk. A kedvelt abszurd irónia, a váratlan meglepetések helyett hideg, távolságtartó, néhol üres világokkal találkozhatunk, konfrontáció helyett felmutatással, provokatív kérdésfelvetések híján a témák óvatos körüljárásával.

Elmentem vidékre színházba - Budapesten. És hazafelé - tartott az út vagy egy órát - azon gondolkodtam, vajon van-e még olyan budapesti színház, ahová túlnyomórészt a környék lakói járnak; mondjuk mintha a Katona, az Örkény vagy a Radnóti a belvárosi lakosok színháza lenne, és nem három lenne, csak egy.

Kultúrák, ha találkoznak. Hát a néni honnét való? Én bizony a messzi Guernsey szigetéről, kicsiny farmom van ott, egyszerűen, de szépen élünk, én és a vetemények, Londonba sem önszántamból jöttem, hanem mert a kislányom nem veszi fel az átkozott telefonját azóta, hogy az a szörnyű merénylet annyi életet követelt.

A suszter maradjon a kaptafánál - tartja a mondás. Persze akadhatnak kivételek, és a She & Him projekt mögött álló Zooey Deschanel feltétlenül ezt a kategóriát erősíti.

A definitív módon igazi Trebitsch, Trebitsch-Lincoln Timóteus Ignác kétségkívül páratlan kalandoréletutat futott be Pakstól a brit alsóházi tagságon, majd dühödten angolellenes cikkek írásán át a német szélsőjobbig, és onnan is tovább, egészen Kínáig, ahol buddhista szerzetes lett. Többek között az ő életútját ismerteti a Múlt-kor magyar felfedezőket és kalandorokat bemutató tematikus blokkjában.

Epikus és néhol gótikus, mint a Nick Cave and The Bad Seeds vagy a Crime and The City Solution - nem véletlen, ugyancsak ausztrál zenekarról van szó, ráadásul egy szintén karakteres, "súlyos" dalszerző-frontemberről, és ami a Bad Seedst illeti, Martyn P. Casey basszusgitáros személyében zenészátfedésről is.

orgánuma számomra az a hang, amit még akkor is szívesen hallgatnék, ha csak tiroli népdalok eljódlizására használná, épp ezért nem volt számomra kérdéses, hogy március 31-én az ő koncertjét választom a Subwaysével szemben. A Dead Can Dance-ben is az ő dolgai tetszettek jobban - nem mintha Lisa Gerrard életműve nem bővelkedne gyöngyszemekben, elég csak a (Stephen King-féle) Köd című filmben is elhangzó drámai The Host Of Seraphimre gondolni.

Mit kapunk, ha a 2001-es Bridget Jones naplójának rendezője hét év kihagyás után belefog egy londoni illetőségű poszt-9/11-es (valójában poszt-7/7-es) dráma szerkesztésébe? Nos, szolidabb és kulisszahasogató szimbólumok hagymahéjaiba csomagolt halk panaszszót, finoman meghintve egy kis összeesküvés-elmélettel (a receptúra konstansával). Arról van ugyanis szó, hogy a mindennapi terrorveszéllyel a legalkalmatlanabb pillanatokban is szembenéző (titkos munkaalkoholistának tűnő) férj újbóli távollétét egy kétségbeesésből elkövetett félrelépéssel feldolgozni próbáló fiatal anyuka a heti futballmeccsen elveszít mindent, ami számít neki - nyilván afféle isteni büntetésként, fentebb leírt helytelen magaviseletéért. Valami ilyesmi történik Londonnal is Sharon Maguire víziója szerint; hibásan áll a kultúrák különbözőségéhez, meg úgy általában a világ szociális kérdéseihez, s megkapja a magáét (levegőbe röpül a lelátó, a halottak száma meghaladja az ezret) - ám egyikük sem ezt érdemelné.

Amit az Audrey Horne zenekarról tudni lehet, már el lett mondva az előző lemez, a Le Fol megjelenésekor (Magyar Narancs, 2008. május 29.), így csak dióhéjban ismételjük át újból.

A honlap létrejötte mögött illuzórikus feltételezés áll: a honpolgár azt a pártot választja, amelynek programjával a leginkább egyetért. A gondolat abszurd, de a megelőlegezett bizalom, a letörhetetlen reménykedés megható.