Zene

A Broadway tájékán köztudomás szerint konyítanak a zenés színházhoz, s bizonnyal a Tony-díjat sem puszta véletlenségből övezi a szakma már-már vallásos rajongása, a pesti emberfia mégis krónikus tartózkodással szemléli Susan Stroman és John Weidman 1999-es keltezésű, sikert és művészi elismerést egyként dúsan kasszírozó darabját, melyet a Madách Színház a Művészetek Palotájában bocsátott első ízben a hazai közönség elé. A tartózkodás kisebb részben alighanem a táncra alapozott musicalfantázia szembeötlő műfajtalanságának szól, hiszen az énekszámok, az élő zenei kíséret, s egyáltalán az eredeti muzsika teljes mellőzése önmagában is nehezen megemészthető, ám a valódi problémát úgy tetszik, mégsem ez jelenti. László Ferenc

A regényből készült színpadi adaptációk alapkérdése: sikerül-e esztétikai értelemben műnemet váltani, vagyis lesz-e dráma a regényből, mire színre kerül. Ebből persze - mármint a dilemmából - vajmi kevés látszik a színpadon, a végeredményből - siker vagy kudarc - annál több. És nem az a fontos ebben, hogy minek is nevezzük a szövegkönyvet, hanem az, hogy a működésének milyen a természete: epikus, avagy drámai. Ráadásul nem "első blikkre", vagyis nem a dialógusok aránya, hossza számít, hanem a dramaturgiai "rugó" anyaga; közérthetően nehéz többet mondani erről, amúgy meg könyvtárnyi a szakirodalma. A híres példa egyébként jól szemlélteti a határokat: "három napja esett az eső", szoktuk mondani a klasszikus epikus helyzetre - és nem biztos, hogy ebből úgy lesz drámai szöveg, hogy valamelyik szereplő hangosan kimondja. Csáki Judit

A korábban többek között asztalosként, pultosként, sofőrként és bértapsolóként dolgozó és világjáró holland író Magyarországon él - most megjelent könyve az NRC Handelsblad számára 2003 és 2006 között, kéthetente írt beszámolóit tartalmazza. Scholten egyszerre ironikus és távolságtartó pillantása nyomán egy olyan Magyarország-kép bontakozik ki, amely nemcsak a holland olvasókban rendíthette meg a csakis gulyáson élő, egyébként meg a pusztán lovagló nép sztereotípiáját, hanem akár meg is változtathatja saját nemzeti önképünket. Dékei Kriszta

A Gondolat Kiadó Akcentusok - Holland nyelvű irodalom című sorozatában eddig egy remekmű (Nescio: Az élősködő), egy magas színvonalú munka (Elsschot: Sajt), valamint két kicsit gyengébb, de a legkevésbé sem érdektelen regény jelent meg. A két legújabb produkcióból az egyik ismét remek és a másik is igen jó regény - erős mérleg, és azt bizonyítja, hogy a kiadó valóban hiányt pótol ezzel a szériával. Bán Zoltán András

Első pillantásra meglepőnek tűnik a Szépművészeti Múzeum kamarakiállítása, a sienai quattrocento festőművész kicsiny predellájának és Jovánovics György egyik reliefjének egymás mellé állítása. Az ötlet maga azonban benne volt a levegőben - példa erre a berlini Gemäldegalerie idén február és május között bemutatott Rothko/Giotto tárlata.

Az izraeli filmesek egy ideje rájöttek, hogy van élet az izraeli-palesztin konfliktuson túl is; talán ők is kezdtek belefáradni a témába, akárcsak nézőik. Mindenkinek jobb így: annak a kevés filmnek, ami eljut Magyarországra, nem elhanyagolható hányada meglehetősen jónak mondható - pláne, amelyek kerülik a mondott témát.

Szombaton autómentes volt a józsefvárosi Tavaszmező utca, és festett kartonkutyák végezték dolgukat a tűzcsapok mellett a műfüvön. A Horváth Mihály téri templom festett mását körülvevő pipacsmező előtt fényképezkedni lehetett, hogy aztán az igazi tövében, a cukrászdában vagy a Tavaszmező utca 6.

Az Antikrisztus eljöveteléről szóló filmek legnépszerűbbike 1976-ban készült, és a helyenként hisztérikus fogadtatás láttán két év múltán leforgatták a folytatást is (e kettőt tartalmazza a mostani kiadás). A Damien semmiben nem maradt el az első résztől; olyannyira nem, hogy 1981-ben Sam Neillel a főszerepben trilógiává nőtt a földre szállt Sátán története.

Annak idején, 2003-ban volt szerencsém látni az ereje teljében lévő Isist, ahogy az áttörést hozó Oceanic lemezzel Európában turnézva a gödöllői Trafo klubban felszántja és beveti az aprócska színpadot. Az Isis már azelőtt sem számított ismeretlen zenekarnak (első lemeze 2000-ben jelent meg), de talán a jó szimatú Mike Patton kiadójánál debütálva, az Oceanickel és az utána következő Panopticonnal találta meg igazán a saját hangját, és innentől kezdve számít a Neurosis farvizén felevickélő, elkoptatott kifejezéssel élve posztmetál bandák egyik élvonalbeli képviselőjének.

Elég rosszul áll a lengyelek szénája (ez akár egy második rész alcíme is lehetne: Piás polák bérgyilkos 2: A lengyelek szénája). A család feje, Roman bácsi szerint mikor az írek visszatérnek Chinatownból, átveszik az egész várost, kivéve azt a kis részt, amit a feketék uralnak.

című darabja nem is örökzöld, hanem örökvirágzó. Rusznyák Gábor Kaposváron bekeretezi a klasszikus történetet: a kisföldalatti állomásán gyűjti össze a szereplőket.

(1854-1928) életében és halála után is sokáig elsüllyedtnek számított, ma a 20. század egyik leggyakrabban játszott operaszerzője.

Vélhetőleg nem az "esszéfolyóirat" a legpiacképesebb műfaj napjaink kulturális kínálatában, így az sem kis eredmény, hogy a Café Bábel lassan húsz éve folyamatosan megjelenik, még ha az utóbbi időben kissé hektikusan is: tavaly egyetlen számát olvashattuk, de régebben is ritkán jött össze az előirányzott évi négy megjelenés. Ami nagy kár, hiszen a kifejezetten eredeti orgánum asszociatív szerkesztési elvei legtöbbször izgalmas interdiszciplináris párbeszédre adnak alkalmat.

A Da Vinci-kód előzményében egy svájci laboratóriumból ellopják az antianyagot, amivel a teremtést lehetne modellezni: a semmiből jönne létre tehát valami (az ilyesmi a moziban szokott legkevésbé sikerülni). A véres lábnyomok a levegőben egyenest Vatikánba vezetnek, meg egy titkos társaság, az Illuminátusok karmaiba, ők valami régi sérelemért akarnak a róm. kat. egyházon bosszút állni. Színre lép már ismert professzorunk, Tom Hanks (Langdon prof.), s mint az előző filmben (csak itt csinibb parókában) hozza a nagyon-nagyon okos tudósi formát. De itt az előzőekben megismert Audrey Tautounál kissé szexibb Ayelet Zurer (Dottoressa Vittoria Vetra) is, elég egy éles pillantása, és elhiszem: ez a nő egyaránt ért az antianyaghoz és a betegségek diagnosztizálásához, úgy, hogy közben a frizuráját is karbantartja.