A Gondolat Kiadó Akcentusok - Holland nyelvű irodalom című sorozatában eddig egy remekmű (Nescio: Az élősködő), egy magas színvonalú munka (Elsschot: Sajt), valamint két kicsit gyengébb, de a legkevésbé sem érdektelen regény jelent meg. A két legújabb produkcióból az egyik ismét remek és a másik is igen jó regény - erős mérleg, és azt bizonyítja, hogy a kiadó valóban hiányt pótol ezzel a szériával.
A Bernlef néven író szerzőről annyit kell tudnunk, hogy eredetileg Hendrik Jan Marsman néven látta meg 1937-ben a napvilágot, jelenleg Amszterdamban él. Érdekesség számunkra, hogy Nyílt titok címmel 1987-ben regényt publikált a mi 1956-os eseményeinkről. Az eredetileg 1984-ben kiadott Agyrémek tudomásom szerint az első magyarul megjelent műve. A regényhez, melynek középpontjában egy öregedő férfi teljes agyi leépülése áll, Buda Béla írt szakkommentárral felérő bevezetőt. Eszerint "Az agy csodálatos szerv, hosszú ideig képes kompenzálni a leépülést. Ám ha ez megindul, néha rendkívül gyorsan halad előre. (...) A még kimagyarázható feledékenység és mulasztások lassan ellehetetlenítik a beteget, de csakhamar kétségbe ejtik a hozzátartozókat is. Az elhomályosodó elméjű ember lassanként már nem partnere házastársának, környezetének, hanem átcsúszik a gyermeki státuszba." Bernlef mesteri módon adagolja a fokozatos leépülés mozzanatait, miközben az egyes szám első személyű elbeszélő lassan legalább annyira rejtély lesz önmaga számára, mint a leépülését kétségbeesett értetlenséggel figyelő külvilágnak. És rejtéllyé válik az addigi élete is, ez a mindennapos és a szokásokkal és rutincselekedetekkel tökéletesen kibélelt menedék. "IMCO, vajon van bármiféle fogalmuk arról, mi az?" - kérdi monológjában a könyv hivatalnok főhőse a környezete szereplőit. "Alighanem egy sincs köztük, aki tudná, hogy ez az Intergovernmental Maritime Consultative Organisation rövidítése." De hamarosan eljön az idő, amikor maga az elbeszélő sem tudja már e betűszó jelentését. És ha tudná is, mi végre? Hiszen ő maga mondja, hogy egész életében csupán egy apró fogaskerék volt, "igaz, jól fizetett fogaskerék. De hogy ez az egész, a kormányok közötti gépezet hogyan épült fel pontosan, arról mind a ma napig fogalmam sincsen." Íme, az elidegenedés klasszikus esete, mondhatná az olvasó (noha ez a fogalom már igencsak kiment a divatból). Ennek fényében voltaképpen szükségszerű, hogy Maarten Klein tökéletesen értelmetlennek látja önmagát és egész eddigi életét. Vagyis a mentális leépülés kicsit több egy gyógyíthatatlan betegségnél, annak is jele, hogy az idők során valami végzetesen elromlott az egyén és a világ közti kommunikációban.
"A beszéd arra szolgál, hogy másokkal kommunikáljunk, nem pedig arra, hogy magunkkal" - ismeri fel Maarten már a regény elején. De hát éppen ez nem megy a továbbiakban. És a főhős egyre inkább megérti kollégáját, Karl Simicet, aki öngyilkos lett, mindenki megrökönyödésére. Maarten kezdi belátni, hogy Karl talán helyesen döntött. Ám ekkor már késő.
Ha a jellem erejét hiányoljuk Maarten Klein életéből, akkor a Karakter című regény hősei éppenséggel a saját karakterük túlzott erejétől szenvednek. Ferdinand Bordewijk (1884-1965) regénye először 1938-ban jelent meg Amszterdamban, és azóta több mint negyven (!) kiadásnál tart. Talán nem tévedek nagyot, ha makulátlan remekműnek nevezem ezt a hallatlanul okos és átgondolt, roppant finom eszközökkel dolgozó, három ember, egy véletlen család tagjai, az anya, az apa és a fiú kétségbeesett küzdelmét és egymás elleni néma harcát ábrázoló regényt - és mellesleg Rotterdam városának lenyűgöző ábrázolását. Így aztán hollandiai sikere érthető, noha Bordewijk írói modorában semmi behízelgő vonást nem lelhetünk fel; jelzői (ha használ ilyet egyáltalán) célratörők, szikárak, leírásai szárazak, prózája a legkevésbé sem tobzódik a költői képekben vagy metaforákban. És persze annál nagyobb a hatás, ha mégis lírai eszközökhöz nyúl. Mint a regény egyik döntő jelenetében. A fiú, Jacob Willem Katadreuffe nyilvánvalóan szerelmes a kolléganőjébe, Lorna te George kisasszonyba. A vonzalom kölcsönös. Ám mégsem jutnak el a vallomásig, és ezt a szöveg lidércnyomásos visszafogottsággal ábrázolja. "A nő hirtelen hátrafordult, egymással szemben álltak a márványfolyosó magas lámpáinak fényében. Ugyanúgy álltak, egyforma méretű kezükkel a falnak támaszkodva, szemük egy magasságban, eltorzult, szürke arccal. A fiú még mindig egy kicsit lihegett. (...) Mert nyilvánvalóan érezte, a testében, hogy valami áramlik közöttük, a mellkasa magasságában érezte a rezgéseket. Ám ott volt egy acélfal is, azon keresztül látta a nőt, elveszetten, csak az áramlás kötötte össze őket." Aztán a varázs elszáll: "Egyszer csak nem érezte többé. A nő szótlanul továbbment, Katadreuffe némán tolta ki biciklijét az utcára. És már nem nézte, ahogy elkerekezik, gyorsan és halkan becsukta az ajtót." Te George kisasszony másnap levélben beadja a felmondását; nem hoz fel közvetlen indokot, mégis mindenki tudja, hogy a megvalósulatlan szerelem miatt távozik a munkahelyéről. Ebben a kamaravilágban az emberek nem vallják meg érzelmeiket. Katadreuffe hallgat, amikor szólnia kellett volna. És a nő némán lép tovább.
Ritkán olvasni - pláne magyar szerzőtől! - ilyen tapintatos prózát. Bordewijk éppen olyan kevéssé tolakodó, mint hősei; végtelenül kifinomult arányérzékével mindig tudja, mikor kell elhallgatnia, és a további munkát rábíznia az olvasókra. Ezért olyan sokértelmű és nyitott a regény zárlata. Hogy Katadreuffe mit csinál, amikor elhatározza, hogy mégis felkeresi apját, azt mindenkinek magában kell eldöntenie. És nem könnyű döntés, ezt bizton állíthatom. Van mit tanulnunk Bordewijk mestertől.
Az Agyrémeket fordította Wekerle Szabolcs. Gondolat, 2008, 248 oldal, 2450 Ft; a Karaktert fordította Varga Orsolya. Gondolat, 2008, 438 oldal, 2950 Ft
