könyv - JOSEPH BRODSKY: VELENCE VÍZJELE

  • - kkl -
  • 2009. január 22.

Zene

Régi meggyőződésem, hogy Velencéről lehetetlen úgy megszólalni, hogy elkerüljük a közhelyeket, a dilettantizmust, a túlcsorduló érzelgősséget, a giccset, illetve a tautológiát. E város ugyanis egyfelől túltelíti esztétikai befogadóképességünket, másfelől viszont a kreativitás, az emberi találékonyság, végső soron pedig a gondolkodás emlékműve, sőt maga az ábrázolt-felépített gondolat.
Régi meggyõzõdésem, hogy Velencérõl lehetetlen úgy megszólalni, hogy elkerüljük a közhelyeket, a dilettantizmust, a túlcsorduló érzelgõsséget, a giccset, illetve a tautológiát. E város ugyanis egyfelõl túltelíti esztétikai befogadóképességünket, másfelõl viszont a kreativitás, az emberi találékonyság, végsõ soron pedig a gondolkodás emlékmûve, sõt maga az ábrázolt-felépített gondolat. Mindezek együtt csábítanak a fentebb említett hibákra és mértéktelenségekre: Velence a szuperlatívuszok melegágya.

Az emigráns, a Szovjetunióból kiutasított Nobel-díjas orosz költõ, Joszif Brodszkij húsz év alatt, tizenhét tél folyamán öt heteket töltött a városban, eredetileg angolul írt (nyilván ez az oka az angolszász névforma alkalmazásának) esszéje ezek lírai és filozofikus jellegû, önéletrajzi elemekkel, kedélyes anekdotákkal teletûzdelt lenyomata. A nyári város nem érdekli, mindig csak télen tartózkodott itt, s ilyenkor (nem csak a turisták kis számának köszönhetõen) még pontosabban mutatkozott meg számára, hogy Velencében a tükrözõ felületû víz a fõszereplõ, melyet egyértelmûen az idõ leképezõdésének tekint. Ezzel a formára fittyet hányó, anarchikus mûködésû elemmel szemben az épített környezet szükségszerû négyszögletessége, a város labirintusszerûsége áll; "a tér, amely itt sokkal inkább tudatában van az idõhöz viszonyított alsóbbrendûségének", mintha kompenzálná e viszonyt egy csak rá jellemzõvel: a szépséggel. Brodszkijnak mindenesetre - talán épp emigráns létébõl fakadóan, mint gyakorlott átutazónak - sikerül mértéket tartania Velencérõl szólva, hiszen e szépséget nem egyszerûen önmagáért valónak látja és láttatja, hanem kiemelt szerepûnek a történelemben.

Az 1989-ben íródott esszé címe Watermark volt, ehhez képest a magyar változat kissé túlzónak hat, ám ennél komolyabb problémát nem nagyon találhatunk Hetényi Zsuzsa jegyzetekkel dúsított, remek fordításában.

Typotex, 2008, 127 oldal, 1900 Ft

*****

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.