Zene

mint tizennyolc csillag: megint négy lemez, amibe kár lenne nem belehallgatni a nyáron.

Már a cím többszörös magyarázatra szorul, végtére is felszedett magára némi felesleget azóta, amióta az 1969-es keltezésű filmet magyar mozik a hetvenes évek legelején bemutatták. A példás gyorsaság oka - Marlon Brando már akkor is, már nálunk is tagadhatatlan piaci ereje mellett - nyilván a rendező (és velencei fesztiváldirektor) már-már legendás baloldalisága (bár épp Magyarország ruszki megszállásán felháborodva lépett ki az olasz kommunista pártból, 1956-ban).

Íme, az ember. Egy Strobbe. Nem is egy, rögtön négy.

Komcsizni jó, szerintem régen jobb volt, de aki régen nem tudott (például életkori okokból) komcsizni, miért is maradna ki a mókából, hisz' egy egészséges komcsizáshoz nem kell más, mint... Mi is? Nem kell semmi. Ha azt mondom, hogy így lehettek ezzel e filmmű alkotói is, bizonyára igazságtalan vagyok, de nem járok nagyon messze a valóságtól.

Szerintem nincsen nagyon nagy baj. Nyár elején bemutattak az Örkény Színházban egy produkciót, amely a legtöbb elemében duplán közvetíti az évad végére felgyűlt kimerültséget (azzal, amit, és azzal, ahogy). Vagyis rossz. Műsoron tarthatatlan. Lemegy most néhányszor, hiszen a jegyeket jó előre megvették, aztán el kell dugni - ne lássa többé senki. Lehet pár csepp könnyet elmorzsolni a sajnálatos módon elpazarolt néhány olyan percért, amelyben szép hosszú szériára is érdemes jelenetek zajlottak. Kettő, ha jól emlékszem.

Egy elterjedt tévképzet szerint az orosz művészet az a vad világ, ahol lépten-nyomon botrányokat kavaró művészekbe, esetleg büntetőtábori ítéletükre váró művészettörténészekbe (jelesül Andrej Jerofejevbe) lehet botlani, s minden bokor mögül a képzőművészet egy-egy fenegyereke leselkedik ránk. Ebbe a csoportba sorolódik a Magyarországon már többször is kiállító Blue Noses csoport, azaz Viacheslav Mizin és Alexander Shaburov, akik most mint kurátorok jegyzik a Knoll Galériában megtekinthető, körülbelül egyórás videóválogatást.

Belgrád-borzasztón nagy ám az élet, Bucánanak volt például egy életrevalónak látszó ötlete, hogy e marha nagy Békásmegyer közepére húzza fel az üzletét, s akkor majd nem kell védelmi pénzt fizetnie, hiszen épp a senki földjén trónol, jobbra tőle Milutin, balra Radovan birodalma (esetleg fordítva). Önök szerint bejön a nagy ötlet? Mindazonáltal Anica (Anica Dobra, a Tetthely, az Alpesi klinika és az Álomhajó üdvöskéje - a miheztartás végett) is megpróbálja.

Korábban úgy gondoltam, hogy fizikai képtelenség mozdulatlannak maradni, miközben az ember közvetlen közelében annyira energikus zene szól (élőben), mint a másodszor Pesten járó amerikai neothrash DevilDriveré, főleg, ha a színpadon egy olyan frontember mozog megállás nélkül, mint Dez Fafara. És ha csak félig is, de igazam volt: az, hogy a koncert feléig tökéletes mozdulatlanságba dermedt közönséget végül úgy-ahogy át tudták mozgatni (persze a klipes Clouds Over Californiánál tört meg a jég), jól szemlélteti, hogy miért a világ egyik legjobb koncertbandája a DevilDriver - és a többnyire hibátlan számaikat még nem is említettük.

Elhatároztam, hogy azért sem fogom úgy kezdeni, hogy "Viktor Pelevin a kortárs orosz irodalom fenegyereke". Nem, mert ezt a formulát Szorokinra vagy Jerofejevre is kiosztották már, arrafelé kétségkívül nem szűkölködnek fenegyerekben.

James Braddell élete kész regény - hivatalos biográfiái bőszen ecsetelik, miként jutott egy londoni foglaltházból, Amerika érintésével, Olaszországba, majd haza, egyenest a Ninja Tune kiadó szárnyai alá. Éveken át kitartó alkotótársával, Keir Fraserrel (ők együtt a 9 Lazy 9) tökélyre vitték a hangminták, elcsent és direkt e célra rögzített foszlányok összetapasztását és manipulálását.

Testek párolgásától bűzlik a kocsma, holnap is köd lesz, esni fog. Az idézet egy késő őszi, ká-európai filmtípusból való, a nyári, latinos, életigenlő kiszerelés így fest: csupa élettől vöröslő, kedves spanyol, akiket az isten is jókedvében, gitárszólók hallgatása közben teremtett, s akik mind a konyha körül ólálkodnak, mert ott nagy dolgok vannak készülőben.

Többnyire idős emberek sajátos szokása, hogy nem hajlandók megválni a háztartásukban keletkező szeméttől, melyet vagy csak szimplán gyűjtögetnek, vagy különféle furmányos módokon újrahasznosítanak. Örömmel jelentjük, hogy a "semmi sem vész el, csak átalakul" szellemisége kitört a nyugdíjasotthonokból és meghódította a művészvilágot.

Joggal hihetnének a címe alapján, hogy Patricia Petibon legújabb lemeze Vivaldi-lemez, hiszen a Rosso Vivaldi állandó jelzője volt. Nem csak rikító hajszíne miatt csúfolták kortársai vörösnek a velencei szerzőt, de szenvedélyes, érzéki, gyors tételei miatt is, melyek olykor mintha egyenesen lángot kaptak volna.

Nem akarsz suliba járni? Akkor, tudod mit, többet ne menj, ellakhatsz nálam, s ha vállalod, hogy megnézünk hetente három filmet, és droghoz nem nyúlsz, akkor dolgoznod sem kell Áll az alku? E nagyvonalú, kamaszlelket melengető ajánlattal a Kanada-szerte ismert és elismert filmkritikus (meg tévés személyiség és regényíró), David Gilmour lepte meg 16 éves Jesse fiát, akinek ez idő tájt nagyon nem akaródzott iskolába mennie Hát nem egy porosz utas megoldás, az egyszer biztos, viszont könyvtémának elsőrangú Majd most kiderül, milyen az, amikor a kritikusból kibukik az apa, és az apából a filmkritikus, és az sem éppen érdektelen, mit kezdenek egymással a felek: apa és fiú, fiú és filmtörténet Mint ötlet remek, mint nevelési módszer merész, mint apakép irigylésre méltó - ilyen apát minden fiús házhoz, akinek megvan Az erőszak utcái Michael Manntól, aki pontokba szedi Clint Eastwood nagyságát, és váltott már szót Dennis Hopperrel meg David Cronenberggel Az apába épített filmkritikus tényleg a létező apakonstrukciók egyik legjobbika, inni, enni, szivarozni is meg lehet tanulni tőle, filmek terén pedig tényleg verhetetlen, azt is tudja, mit kell nézni szívfájdalom esetén, és mit kijózanodáskor, és olyan hetvenes évekbeli ritkaságokat is ismer, mint az Eddie Coyle barátai Egyedül talán csak az irodalmi ambíciókkal lehetnek fenntartásaink, mert sem a kanadai évszakok, sem a kanadai Gilmourok színeváltozásának leírása nem elég erős ahhoz, hogy a Filmklub több legyen élvezetes publicisztikánál Fordította: Gellért Marcell, Athenaeum, 2010, 238 oldal, 2990 Ft ***. .