Könyv: Véres csillaga (Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái)

Zene

A kudarcokban közismerten gazdag magyar história kitüntetett epizódja az 1848-49-es szabadságharc: az ország hosszú idõ után gyakorlatilag elõször (és utoljára) volt képes kiállítani olyan hadsereget, mely minden tekintetben (hadszervezet, minõségi hadvezetés, felszereltség és harci morál) képes volt felvenni a versenyt a zömmel jóval képzettebb és végeredményben túlerõben lévõ ellenséggel.

A kudarcokban közismerten gazdag magyar história kitüntetett epizódja az 1848-49-es szabadságharc: az ország hosszú idõ után gyakorlatilag elõször (és utoljára) volt képes kiállítani olyan hadsereget, mely minden tekintetben (hadszervezet, minõségi hadvezetés, felszereltség és harci morál) képes volt felvenni a versenyt a zömmel jóval képzettebb és végeredményben túlerõben lévõ ellenséggel. Mindez majdhogynem közhely a magyar történetírásban, sõt a közgondolkodásban is - mégis kevés olyan hadtörténeti munka született eddig, mely áttekintõ jelleggel, a politikai, társadalmi környezetet is számba véve szólt volna az 1848-49-es honvédsereg lenyûgözõ teljesítményérõl. Hermann Róbert történész a Zrínyi Kiadó most induló Nagy Csaták sorozatának elsõ kötetében veszi számba a szabadságharc csatáit és jelentõsebb ütközeteit, nem feledkezvén meg a korabeli politikai helyzet, hadszervezet és a hadmûveleteket befolyásoló logisztikai-infrastrukturális viszonyok felvázolásáról sem. A szerzõ már a bevezetõben is jelzi: tárgyát az ellenséges haderõk közvetlen összecsapásaira korlátozza, s ezek közül is "csupán" azokat teszi vizsgálata tárgyává, melyek valamilyen szempontból (s ez éppúgy lehet hadászati, mint szimbolikus) fontos, ritkábban döntõ hatással voltak a szabadságharc menetére. Az elsõ fejezetbõl megtudjuk: nem csupán stiláris jelentõségû, hogy egy-egy összecsapást

ütközetnek vagy csatának

nevezünk: az ütközet ugyanis harcászati, míg a csata hadászati fogalom - csatában például jelentõs, nagyobb létszámú (legalább hadtest méretû) katonai kötelékek vesznek részt, s az efféle összecsapás döntõen befolyásolja a hadjárat vagy éppen az egész háború vég-kimenetelét. A szabadságharc alatt mindössze 11 csatára került sor - ezek közül ötöt a magyarok, míg hatot a császáriak nyertek (az oroszok mindössze egyetlen klasszikus értelemben vett csatát vívtak: az 1849. július 15-17. váci csatát, ám ebben sem arattak egyértelmû sikert) - persze a háború sorsát itt sem a gólkülönbség döntötte el.

Hermann mindenekelõtt fel-vázolja a cs. kir. hadsereg európai színvonalú szervezetét, s nem véletlenül, elvégre ebbõl nõtt ki utóbb mindkét hadviselõ fél hadereje - ez a császáriaknál persze magától értetõdõ, ám a honvédsereg esetében már korántsem. Éppen ezért Hermann aprólékosan felidézi az önálló magyar hadsereg megteremtésére vonatkozó erõfeszítéseket, melyek révén a nemzetõrségbõl (aktív és nyugalmazott cs. kir. tisztek vezetésével) megalakul a honvédség (a szerzõtõl megtudjuk azt is, hogy a honvéd kifejezést elõször Kisfaludy Károly használta egy versében, s az nem más, mint a Landwehr szó tükörfordítása).

Az önálló magyar honvédsereg létrejötte végül annak köszönhetõ, hogy az udvar nyíltan szembefordult a forradalmi magyar kormányzattal, s annak (jórészt nemzetiségi bázisú) ellenségei mellé állt, s ennek folyományaként a magyarországi cs. kir. haderõ kettészakadt: a zömmel magyar és szlovák feltöltésû sorezredek a forradalom mellé álltak, míg a zömmel külföldrõl sorozott ezredek, illetve a szerbek, horvátok, románok közül kikerült határõrök a bécsi központi kormányzat (és a helyi nemzetiségi lázadók) oldalán vettek részt a harcokban. A körülmények pontos ismeretéhez tartozik az is, hogy az ország infrastrukturális és terep-viszonyai nem kedveztek a gyors csapatmozgatásnak: a csupán csekély számú, általában fából épült (éppen ezért jól éghetõ) híddal keresztezett (jelentõsebb) folyók ekkor még alig leküzdhetõ akadályt jelentettek a hadviselõ felek számára - a Dunán ekkor még csak épülõfélben volt a Lánchíd, s majd csak Haynau avatja fel 1849 õszén -, igaz, szükségbõl a szemben álló felek azért többször is átkeltek a félkész, pallókkal fedett hídon. Ráadásul a vasúthálózat is igen gyér volt - mindazonáltal a Szolnok-Pest-Vác vonal már készen állt, s a magyar hadtörténet során ekkor elõször szállítottak csapatokat vasúton a hadszíntérre.

Hermann a fentiek felvázolása után sorra veszi a nagy csatákat s a fontosabb ütközeteket: felidézi a haditerveket, a stratégiai elképzeléseket, idéz korabeli (sokszor még publikálatlan) visszaemlékezéseket, s nem feledkezik meg az illusztrációkról sem: minden összecsapáshoz mellékel térképet, feltüntetve rajta

a szemben álló seregtesteket,

s persze nem hiányozhatnak a színes reprodukciók sem. Már a könyv borítója is árulkodó: a reguláris császári és honvédseregeken kívül jelentõs számú irreguláris szerb (illetve román) felkelõ is részt vett a harcokban, mi több, az elsõ összecsapások 1848 nyarán a szerb határõrök, felkelõk (vagy szerbiai önkéntesek), illetve az ekkor még osztatlan cs. kir. csapatok között törtek ki. A küzdelmek kétarcú volta már ebbõl is megért-hetõ: a fõhadszíntereken még úgy- ahogy betartották a hadviselés (pl. civilekre vonatkozó) elemi normáit, a szerb és román felkelõk szisztematikusan gyilkolták a magyar nemzetiségû polgári lakosságot - mint Hermann könyvébõl is kiderül, cserében a mieinknél sem volt pardon, s a délvidéki harcokban a honvédcsapatok sem feltétlenül ejtettek foglyokat.

Az ütközetek leírásának olvastán más szempontból is kiütközik a szabadságharc nemzetközi jellege: nem csupán az ellenséges erõk, de a honvédsereg sem volt etnikailag homogén: a tisztikarban (miként az a tizenhárom vértanú fõtiszt névsorának felidézésébõl is kiderül) a magyar származásúak mellett (akik nem feltétlenül tudtak magyarul) osztrákok, (birodalmi) németek, horvátok, szerbek, lengyelek, sõt (mint Guyon példája mutatja) angolok is szolgáltak és harcoltak, s a honvédalakulatok között is megtaláljuk a lengyel, az osztrák (Bécsi légió), a német és az olasz nemzeti légiót (ahogy nem feledkezhetünk el a zömmel szlovák legénységû honvédzászlóaljak helytállásáról sem - pl. Branyiszkónál).

Az alapvetõen a nagyközönség számára íródott vaskos kötet számos tanulsággal szolgál - fõleg a tekintetben, hogyan vezetnek egyéni hibák és kiválóságok, tévedések és zseniális meglátások, hibás és pontos helyzetfelismerés, bátorság és gyávaság, fegyelem és egyéni kezdeményezés a történelemkönyvekbõl részben már ismert, ám e kötetbõl biztosan megismerhetõ következményekhez. Ráadásul a könyv végén alapos bibliográfia várja a téma iránt behatóbban érdeklõdõket, ennek megfelelõen csak ajánlhatjuk minden, a magyar történelem iránt érdeklõdõ olvasónak.

Barotányi Zoltán

Zrínyi Kiadó, 2004, 408 oldal, 5880 Ft

Figyelmébe ajánljuk