szeretne lefeküdni Havassal
- ugyanis ájult csodálattal tolmácsolja a Mester szavait. Nem tesz fel neki rázós kérdéseket, legvadabb kijelentéseire sem kérdez rá. Havas elöljáróban közli vele, mint bűvész a mutatvány elején: csalni fog. "Lehetőségeimhez mérten igyekszem őszinte lenni, de mind a ketten tudjuk, hogy erre csekély az esély."
Interjúalanyunk elbeszéléséből megtudhatjuk, akárhova vetette is a sors, ő szinte mindig minden helyzetben jó volt, tehetséges, tisztességes. Pályája folyamatos diadalmenet. Havas beavatja az olvasót szakmája "rejtelmeibe" is, főleg pedig hosszasan kibeszél neves újságírókat és egyéb hírességeket. Legtöbbjüknek jut egy vagy inkább több rossz szó, gonoszkodó megjegyzés. (Vágót például esetlennek, szinte kibírhatatlannak, Gyárfás Tamást kicsinyesnek, Gálvölgyit megtestesült kispolgárnak tartja, Friderikuszt pedig megrója, mert azt hiszi magáról, "birtokában van a bölcsek köve", ráfért volna időben "egy jókora seggbe rúgás"...)
Saját hibáiból csak annyit ismer el, hogy gonosz szokott lenni, s azt is tudja, sokan gyűlölik, mert flegmának, nagyképűnek tartják. Flegmasága nem teszi magányossá, bizonyságul egy kolléga példájára hivatkozik: "Napóleon sem volt magányos, jól válogatta meg az embereit." Havas mindannyiunk által csodált nagyképűsége megértéséhez némi magyarázattal szolgál, amit régen halott édesapjáról elmond: ellentmondásos viszony fűzte hozzá, s néha még mindig neki szeretne bizonyítani.
A másik opusnak (Negyvenkilencesek) már az első-hátsó borítója is sokatmondó. A fotón egy macsót látunk - nyitott zakója alól kilátszik a bőre, ujjai között cigaretta, nyakában hatalmas kereszt. Míg a Mester a Henrik címlapján még mosolygott, most rezignáltan, spleenesen néz ránk.
A Negyvenkilenceseknek nem ő a főszereplője, pontosabban most másként az. Nyolc kortársával - Babos Gyula gitárossal, Bárándy Péter ügyvéddel, Bárdos György fogathajtó világbajnokkal, Cser Ágnes szakszervezeti vezetővel, Farkas Bertalan űrhajóssal, Huszty András közgazdásszal, Kállay Miklós vegyészmérnökkel, Rajk László politikussal és Reviczky Gábor színésszel - beszélget. Zanzásított élet- és pályarajzokat kapunk, éppen csak a megkérdezettek szellemi arcéle nem rajzolódik ki, igazi lényegük marad rejtve. Havast sokkal inkább a rutin, mintsem az empátia vezeti, nem próbálja felfedezni a személyiség ismeretlen területeit. Viszont teljesen feleslegesen általános tanulságokat akar megfogalmaztatni szereplőivel a kádárizmus mindennapjairól és lényegéről. Nem mulasztja el azt sem, hogy kérdéseibe - amelyek ettől tengerikígyó hosszúságúra nyúlnak - beleszője szakmai múltja és családi legendáriuma dicső részleteit is. Hiába, ismétlés a tudás anyja! (Olyik kérdéséből kispolgári gondolkodása is kiderül: "Nagyon jó, hogy katolikus vagyok és nem zsidó, mert mindig összerándulna a gyomrom egy olyan film láttán, amiben zsidóznak. [...] Baromi jó az is, hogy
nem vagyok homoszexuális,
hogy nem vagyok cigány....") Bevezető híján csak feltételezhetjük, mi lehetett a szerző célja: nyilván azt akarta, hogy az interjúkból egy nemzedék élettörténete is kikerekedjen. A nyolc portré azonban nem adódik össze új minőséggé, semmi újat, érdekeset nem tudunk meg belőlük a Ratkó-generáció útjáról, se az elmúlt fél évszázad magyar történelméről. A könyv sorsa részben azzal eldőlt, hogy Havas túlságosan szűk mintából választott, s biztosra ment: interjúalanyai mind sikeres és ismert emberek.
A koncepció nem túl nagyigényű, s megvalósítása sem következetes (Rajk csak élete egy szakaszáról beszél). A szövegben ráadásul sok a pontatlanság, elírás, a stílus pongyola. (Például: "Hogy fért meg egy ilyen izgága gyerekben egy fegyelmezett munka?"; "A nyelvtanulást a papa nyomatta?"; "Ez a menni vagy maradni, ez hogy nézett ki a te életedben?"; "...a marxista valamin nyugvó dolog".) Kár volt a szerkesztőt megspórolni, bár a bevételre sandító kiadó nyilván azt feltételezte, Havas (jól) tud írni, szerkeszteni.
A Negyvenkilencesek nem nagy dobás. Átlagos iparosmunka, gyakran
kifejezetten unalmas
olvasmány. A Nagy Ember, aki a Heti hetes tanúsága szerint mindenkinél mindent jobban tud, és büszke oktatói tevékenységére, még tanulhatna ezt-azt. (Például ízlést, stílust, alaposságot.) Beülhetne az iskolapadba. Csak ne saját magához.
Gervai András
Odze György: Henrik; Sensus Kiadó, Budapest, 2001, 215 oldal; Havas Henrik: Negyvenkilencesek, Beszélgetések; Alexandra, 2001, 207 oldal
