Hát persze: a Széchenyi Ágnes összeállította kötetbõl élesen kirajzolódik egy igazi nagy nõ, egy vérbeli (és vérbõ) irodalomszervezõ arcképe, történetesen Sárközi Mártáé. Afféle refrénszerûen viszszatérõ dobbantó a második világháború elõtti Válasz, hogy annál részletesebb és alaposabb legyen a tulajdonképpeni tárgy: a Sárközi Márta által szerkesztett, háború utáni folyóirat és szereplõinek története, valamint a szerkesztõ aszszony körüli holdudvar, a csupa "nem-akárkibõl" álló statisztéria a nagyszabású fõszereplõ körül.
A könyv célja e formátumos aszszony portréjának megfestése, ami annál is nehezebb, mivel "saját anyag", olyan, amit Sárközi Márta írt, viszonylag kevés van. Használni kell hát a levelezést - az övéit és amelyeket hozzá írtak; az interjút, a visszaemlékezést, a más könyvbõl ideemelt részletet -, mindent, ami hozhat egy-egy fontos vonást. Bonyolult és számtalan kérdõjelet támasztó munka az ilyesmi.
Széchenyi bõséges bevezetõ tanulmányában megelõlegezi ezt a portrét; elõre összerendezi az utóbb olvasható - és szükségképpen töredékes - információkat. Ebbõl aztán számtalan ismétlés fakad - olykor alig néhány oldallal késõbb szó szerint olvassuk ugyanazt -, de dõreség lenne azt hinni, hogy haszontalan ismétlések ezek. Mert ugyan ki gondolhatná, hogy nem gazdagodunk komoly tudással, ha Széchenyitõl azt olvassuk (a 69. oldalon), hogy "1957-ben a volt közeli barát, a többszörös miniszter, Erdei Ferenc is gyónni ment hozzá, feloldozást várva tõle", majd pedig Lator Lászlótól (a 99. oldalon), hogy "még élete (szerinte) legnagyobb, sokáig csak égetõ gúnnyal emlegetett szerelméhez, a többszörös miniszterhez se fordult soha. Az kereste meg Mártát, 1957-ben, hogy meggyónjon, és feloldozást kapjon tõle." Céltudatos szerkesztéssel van dolgunk: semmi sincsen véletlenül.
Úgy is mondhatnám, hogy alaposan végig lett gondolva, milyen képet akar festeni a "festõ". Mit akar elmondani, mit ítél a nyilvánosságra tartozónak, hogyan akarja befolyásolni a Sárközi Mártáról és környezetérõl való irodalmi közgondolkodást.
A szerkesztõ bõven idéz a Sárközi Márta által írott családi memoárból, melyet a családtagok engedélyével olvashatott és használhatott. Gya-nítom, ilyenformán közös munka a Menedékház, különös tekintettel a lehetséges érzékenységekre. Sárközi Márta meghatározó kapcsolatait név szerint ugyan itt-ott igyekszik "elkenni" a könyv, de aki jól olvas, könnyedén megfejti a gyenge kódokat, és látja: a kertészként szerepeltetett Király Béla rövid, ám
viharos szerelem
volt, akárcsak korábban Erdei Ferenc és késõbb Fazekas László. A sajátos körülmények közt nagy társasági életet élõ asszony finom distinkciókat és árnyalatokat mûködtetett szerteágazó viszonyrendszerében, melyek egy tekintélyes részét a kötet amolyan "mondom is, meg nem is" módon próbálja kezelni. Tán az sem véletlen, hogy többnyire sikertelenül.
Sárközi Márta alakja révén jó hosszú idõszakról szerezhetünk eleven és gazdag képet: egy nagy és tehetséges családról, annak a világ minden szegletébe "szétspriccelt" tagjairól, egy polgárcsalád tündöklésérõl és bukásáról is, meg a túlélõk életstratégiáiról és választott útjairól, valamint a magyar zsidóság egyik pregnáns rétegérõl is, de még a magyar irodalom számos jelesének sokáig vagy mindeddig árnyékban maradt, esetleg csak sejtett vagy kikövetkeztetett gondolatáról is.
Ez utóbbiak közt igen figyelemreméltók is akadnak; ki-ki majdhogynem kedve szerint rajzolhatja át vagy egészítheti ki eddigi ismereteit. A Németh László-levelek például elég sajátos fénytörésbe vonják az író emberi karakterét; míg az a jól megkomponált mondat ("az emberekért én az ujjam sem mozdítanám, csakis az írói szabadság elvéért"), mondjuk, félreérthetõ és
nem túl hízelgõ
interpretációkra ad lehetõséget, a Sárközi György halálára reagáló, valójában kondoleáló levél egyes bekezdései (215. oldal) vagy az utána következõ, önsajnálattal, nyafogással teli levelek már félreérthetetlenek és eléggé megroggyant emberi tartásról tanúskodnak. Ezt egyébként Sárközi Márta sem hagyja észrevétlenül, amit például egy Illyésnek szóló levél egy passzusa is bizonyít, a 270. oldalon.
Vagy azon is el lehet töprengeni, amikor Pilinszky János egyik levelében Nemes Nagy Ágnestõl és az Újhold körétõl való félelmét próbálja feledni és feledtetni bátorságával kérkedve, amiért a Válaszhoz csatlakozik. Mi a bátorság és mi a gyávaság; mûvész és ember, milyen bonyolultÉ És zsúfolásig telinek látszik a "kamra" Erdei Ferenc és Szabó Zoltán vonatkozásában is. Lehet álmélkodni, gondolkodni bõven.
És visszakérdezni is lehetne. Kérdés, vajon miért nem tudjuk meg a különbözõ beszélgetések, visszaemlékezések keletkezésének pontos dátumát, amikor másban, például a jegyzetanyag összeállításában a szerkesztõ alaposnak látszik. Kérdés az is, hogy az interjúk helyenként érzékelhetõ éles váltásait (például a Gyapay Gáborral és feleségével készült beszélgetésben Sárközi György álmatlanságáról beszélt az alany, amikor a kérdezõ közbeveti: "De nagyon magányos volt [ti. Sárközi Márta], minden társaság ellenére. S az maradt Király Béla távozása után végleg." A dodonai megjegyzésre dodonai a válasz is: "Igen. Király Béla abszolút beleillett Márta eszmeiségébe.") az utólagos szerkesztés során miért nem korrigálták.
Van persze "mindazonáltal" is. Hogy a könyv jó, a könyv érdekes - bár a könyv nem egész, és némileg billenékeny. Míg az egyik oldalon arra van vigyázva, hogy ne sértsen se emléket, se érzékenységet, a másikon arra, hogy megtegye mindkettõt. Utóbbit legföljebb nem Sárközi Márta vonatkozásában - aki azért, mindazonáltal, kõkemény és fulmináns levélben látná el az illetékesek baját. Hiába - derül ki a könyvbõl -: nagyszerû asszony volt.
Csáki Judit
Magvetõ, 2004, 423 oldal, 2690 Ft
